Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Takács Róbert: Nyitottság és zártság dilemmái - kulturális érintkezések a külfölddel és a nyugattal VI/1491
1508 TAKÁCS RÓBERT sőt jelentős mértékben támaszkodtak az amerikai technológiai és tudástranszferre. „Ha ma Lenin Oroszország istene, akkor Ford Szt. Péter” - írta Bemard Knollenberg 1930-ban.68 Az amerikai technológia átadóinak jelenlétük évtizedek múltán sem merült feledésbe - még Hruscsov 1959-es amerikai útja alkalmával is aktivizálódtak az emlékek, ahogy az 1920-as és 1930-as években történt (vagy éppen a II. világháború alatti) találkozásaikat felidézték leveleikben.69 A másik nyíltabb időszakot pedig a II. világháború alatti antifasiszta szövetség évei hozták, amit szintén nem csak a közös hadviselés jellemzett, hanem megélénkülő kulturális érintkezésekkel és transzferekkel is járt.70 A bezárkózás, illetve nyitás, a kelet, illetve nyugat felé közeledés felerősödése, a „kompország-jelenség” nagyobb időhorizontra tekintve is érvényes. 1956 után a párizsi Magyar Intézet, a római Magyar Akadémia, illetve a bécsi Collegium Hungaricum tette ki a magyar kulturális külpolitika fő intézményrendszerét - túl a követségeken. Mindez nem tekinthető sem véletlennek, sem előzmény nélkülinek. Az intézményrendszert ugyanis az 1945 utáni Magyarország „megörökölte”, annak alapjait a klebersbergi kultúrpolitika rakta le. Az 1927. évi XIII. törvénycikk már egy folyamatban lévő építkezésnek biztosított hátteret. A külföldi intézetek hálózata a jogszabály szövege szerint elsősorban egy európai látókörű, széles kulturális kapcsolatrendszerrel bíró magyarországi elit kialakítását célozta (amit az állam ösztöndíjakkal, kutató- és tanulmányutak lehetőségével segített elő),71 amihez a magyar kultúra — és a magyar kultúrfölény gondolatának — propagálását is hozzátehetjük. Magyar intézet, illetve Collegium Hungaricum működött a két világháború közt Rómában, Zürichben, Párizsban, Berlinben és Bécsben. Ebből három ország — Olaszország, Franciaország és Ausztria —, továbbá semlegessége és nyelvrokonsága miatt Finnország jelentette a magyar kultúrpolitika fő csapásirányát 1953 után is. A hivatalosság bélyegét kevésbé viselő kulturális intézetek nagyobb mozgástérrel rendelkeztek ahhoz, hogy megszólítsák, maguk köré gyűjtsék a magyar kultúra iránt érdeklődő művészeket és értelmiségi közönséget, a forradalom leverése utáni években jobbak voltak, mint a nagykövetségeké, részben azért, mert eleve ott működtek, ahol a kulturális transzfereknek hosszabb előtörténetük volt. Ezek tevékenységét már az 1945 utáni új hatalom által életre hívott — éppen ezért a „kommunistabarát bélyeget” magukon viselő — baráti társaságok felemás aktivitása egészítette ki. Nem csupán régi szervezetek alapjai őrződtek meg, de a kulturális érintkezések és transzferek 1948 előtti képviselői is. A francia, az angol, az olasz és a német kultúrának erős tábora volt Magyarországon a 20. század első felében is, és ezen országok széles spektrumot képviselő irodalma módot adott arra is, 68 J. D. Parks-. Culture, Conflict and Coexistence. American-Soviet Cultural Relations, 1917-1958. McFarland, Jefferson and London, 1983. 33. 69 Rósa Magnúsdóttir: „Be Careful in America, Premier Khrushchev!”. Soviet perceptions of peaceful coexistence with the United States in 1959. Cahiers du Monde Russe, 2006/1-2, 121-127. 70 J. D. Parks: i. m. 63-78. 71 1927. évi XIII. törvénycikk a külföldi magyar intézetekről és a magas műveltség célját szolgáló ösztöndíjakról. Forrás: http://www,1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7697 (Utolsó letöltés: 2014. október 19.)
