Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425
MESTERELBESZÉLÉSEK 1453 Egy évvel később Az erdélyi tolerancia körül című, a Katholikus Szemlében publikált cikkében a nyilvánosság számára is megfogalmazta a „korszerű tudós és művelt hívei - korszerűtlen, műveletlen maradiak” szembeállítását, amivel felmentette magát attól, hogy tételesen sorra kelljen vennie a koncepciójával szembeni ellenérveket. A vallási türelem keresése a 16-17. századi Erdélyben visszavetítés. Ugyan találunk ott toleranciát, de az nem a vallásszabadság eszményének az alkalmazása volt. Abból következett az, hogy az egyes felekezetek kénytelek voltak eltűrni egymást, mert nem volt kellő erejük, hogy rákényszerítsék vallásukat a más felekezetűekre. El kellett viselniük egymást, ami nem humanista ideál alkalmazása, hanem kényszerhelyzet belátása volt - vonhatjuk le Szekfű Gyula gondolatmenetének (amelyben Rácz Lajos, Asztalos Miklós és Török Pál Protestáns Szemlében megjelent vitacikkeire válaszolt) elméleti tanulságát. Azt, amit pozitív mondanivalónak tarthatunk. Ezzel párhuzamosan viszont a következtező következtetést találjuk: mivel szintézisének hívei és ellenfelei között egyaránt találni különböző felekezetűeket, nem a felekezeti hovatartozás, hanem a korszerű történelmi műveltség birtoklása vagy hiánya dönti el azt, hogy valaki elfogadja vagy elutasítja az ő mondanivalóját. „Ma már bízvást állíthatom, hogy a Magyar Történetnek, s benne az én köteteimnek, melyekről kizárólag beszélhetek, vannak protestáns hívei és vannak katolikus ócsárlói. Új megállapításaim elfogadása vagy elutasítása nem katolikus és nem protestáns kérdés. A cujus religio-elv, a tolerancia, a protestáns egyházi irodalom dolgában nem egy nézetemet több protestáns szakember osztja, így sokban Révész Imre, Incze Gábor, /.../ Bállá Antal, Török Pál stb. A XVTII. századi magyar barokk konstrukcióját igaz, hogy a protestáns Domanovszky Sándor utasította el, de ugyanezt tette a katolikus Pintér Jenő és a szintén katolikus vitéz Málnási Ödön is, az utóbbi egyenesen felszólított, hogy a barokknak szerinte teljesen téves konstrukciójáról mondjak le és a barokk fogalmat többé ne alkalmazzam. Viszont a protestáns Joó Tibor volt az, aki a barokkról szóló irodalom teljes ismerete alapján történeti valóságként körvonalazta a katolikus és protestáns barokkot /.../ helyeslők és ócsárlók tehát semmiképp sem felekezeti táborok szerint oszlanak meg. Inkább azt mondhatnám: a nagyközönség aszerint helyesli vagy utasítja el munkám újszerűségeit, hogy képes-e még új nézetek befogadására, vagy pedig elmerülve a harmadik nemzedék gondolkozásában, új felfogások és szemléletek befogadására immár képtelen. Szakembereknél viszont a szakismeretek hiánya vagy megléte dönti el a csatlakozás kérdését. Aki Troeltschről, a »Minoritátentoleranz«-ról, vagy a barokk-irodalom szerzőiről soha nem hallott, s azok megismerésére akár ideje vagy kedve, akár előképzettsége hiányzik, az bizonyára kétkedéssel fogadja a cujus regiót vagy a hazai barokkot illető fejtegetéseimet, holott megfelelő szakismeretek birtokában természetesnek fogja találni azokat. Eddigi tapasztalataim alapján látom, amint az ellenzők sora fogy és a történeti műveltség terjedésével a munka barátainak száma egyre gyarapszik - vallási különbség nélkül.”62 Szekfű Gyula nyilvánosan, szakfolyóiratokban nem válaszolt sem Angyal Dávid és Károlyi Árpád kritikáira, sem Domanovszky Sándor részletesen kifejtett bírálatára. Azt az utat választotta, hogy egykori mentorainak és történész kollégájának — a művelődéstörténet professzorának, tanártársának a budapesti egyetemen — álláspontjával nem vitatkozott. Néhány írást, mindenekelőtt Angyal Dávid Bethlen-közleményeit a Magyar történet újabb kiadásának kútfő-62 Szekfű Gyula: Az erdélyi tolerancia körül. Katholikus Szemle, 1934/11. 668.
