Századok – 2014
A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZT HETVEN ÉV TÁVLALÁBÓL - Karsai László: A holokausztról szóló információk a magyar sajtóban, 1941-1944 VI/1365
1370 KARSAI LÁSZLÓ kitelepítik, a kitelepítettek csak kézipoggyászt vihetnek magukkal, vagyonuk az állam kezére száll. Lévai lapjában arról is tudósított, hogy 7904 zsidó vállalatot likvidáltak Szlovákiában.27 Jelentek meg hírek a Cseh-Morva Protektorátusban élő zsidók Theresienstadtba telepítéséről éppen úgy, mint a franciaországi, vagy hollandiai zsidók sárga csillaggal való megjelöléséről és deportálásáról is. A nyilas napilap 1942. július 21-én arról írt, hogy 80.000 zsidót telepítenek ki Párizsból keletre. Mintegy a magyar kormánynak címzett figyelmeztetésként hozzáfűzték: „Európa országai egymás után a leggyökeresebben nyúlnak a zsidókérdés rendezésébe. Ez természetes is, hiszen a háború végére tiszta helyzetet kell teremteni. És aki ebben a munkában lemarad - nehezen fogja a többieket utolérni... Mi meg ezt éppen csak okulásul közöljük.”28 Mint azt az egyik cionista vezető, Szilágyi Ernő írta 1942 végén: „Még nem látjuk, nem merjük látni az elemi erejű és példátlan arányú változást, ami a keleteurópai zsidóság pusztulásával végbement. Nincs többé az, amit véglegesnek, öröknek hittünk: az aliják rajongó, extátikus világa sincs többé, ahonnan ezrek, tízezrek mentek fel évente az Országba, utat törni, építeni.” Majd fel is sorolja: a vilnai sikátorok, a Visztula-menti falvak zsidó fiataljai, Varsó és Lodz gyáripari proletárjai nincsenek többé. Ami van: „Riadt emberek menekülése égő tájakról talán. Talán?”29 Harcostársa, a nyilasok által 1945 elején meggyilkolt Komoly Ottó ugyancsak 1942 decemberében keserű szemrehányással fogalmazta meg: „Nem akarok abba a hibába esni, hogy a zsidóság jelenlegi katasztrófájáért minden enyhítő körülmény tekintetbe vétele nélkül kizárólag a zsidóságot és vezetőit tegyem felelőssé.” Ugyanakkor élesen bírálta az asszimiláns zsidó vezetőket és azokat a gazdag zsidókat, akik akkor, amikor még erre módjuk volt, nem segítették a cionistákat. Ha annak idején, vagyis még a világháború kitörése előtt, adtak volna elég pénzt, írja Komoly, akkor ma nem 300.000 zsidó élne Palesztinában, „hanem talán másfél millió zsidó készíthette volna elő a terepet további másfél millió számára, akik közül számtalannak — rebus sic stantibus [mivelhogy így állnak a dolgok] — nyomorultul kellett elpusztulnia.”30 1944. március 19-én a magyar zsidók többsége rémülten, döbbenten értesült a német megszállásról. Talán paradoxnak tűnik, de éppen viszonylagos jól informáltságuk is segített őket, ma már tudjuk, hamis biztonságérzetbe ringatni. Nem csak vezetőik, széles zsidó tömegek tudták, hogy éppen a környező országokban (elsősorban Szlovákiára és Romániára gondolok itt) 1942 őszéig került sor a tömeges deportálásokra, de ezek ekkor véget értek. Nem tekinthető véletlennek, hogy a német megszállás után azok a százak, sőt egyes források szerint ezrek, főleg a cionista fiatalok és azok, akik hallgattak rájuk, hittek nekik, a román uralom alatti Dél-Erdélybe és Josef Tiso Szlovákiájába igyekeztek átszökni. A Magyar Zsidók Lapja most is hallgatott, illetve nyugalomra, csönd27 Képes Családi Lapok, 1942. február 15., 9. és március 15., 4. 28 Pesti Újság, 1942. július 21., 3. 29 Szilágyi Ernő: A cionizmus. Libanon, II—III. K., 49. 30 Komoly Ottó: Mit tanulhat a zsidóság a mai válságból? Ararat, 1943, 18-19.
