Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kemény Krisztián: Pászti László: A magyar honvédsereg harcászata az 1848-49-es szabadságharcban. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum - Line Design, Budapest, 2013. 270 o. V/1329

tüzérség) önálló, valamint egymással együttműködő harceljárásait; mindezt pedig a szabadságharcból vett példákkal illusztrálja.

Ahogy ezt a bevezetőben maga Pászti László is írja, eddig még nem készült magyar nyelven ilyen kiadvány, amely a 19. század közepi háború „mesterségbeli részével” foglalkozna. így még egy olyan, Damjanich János tábornok jelentésében aránylag részletesen leírt összecsapás, mint a példaként felhozott, 1849. április 10-i, első váci ütközet is hagyhat kérdőjeleket az olvasóban, hiszen például hogyan is hajtották/hajthatták végre az alakulatok a város bevételét eredményező rohamot? A folytatásban ehhez hasonló kérdésekre keres és ad konkrét válaszokat is a szerző.

Az első fejezet a korabeli harcászati alapelvekkel foglalkozik. A tűzfegyverek tömeges elterjedésével a 16-17. században már a gyalogság lett a döntő fegyvernem, és e fegyverek minél jobb kihasználására való törekvés hozta létre az ún. „vonalharcászatot”, amely — kisebb változtatásokkal — egészen a 18. század végéig uralta a harcmezőket. E merev és nehézkes módszert söpörte el a francia forradalmi és napóleoni háborúkban alkalmazott ún. „vegyes harcászat”, amelyben a terepviszonyokhoz alkalmazkodó csatárláncok és a gyors mozgásra képes oszlopok kombinációja, illetve a megalakuló összfegyvernemi magasabbegységek (dandár, hadosztály, hadtest) jóval rugalmasabb hadvezetést tettek lehetővé. Az új — később szabályzatokba rögzített — metódus lett aztán Európában egészen a 19. század második feléig a követendő példa, amely szerint az Osztrák Császárság hadereje, illetve az 1848-ban újonnan felállított magyar hadsereg is működött.

A második fejezet az 1848-ban megszervezett honvéd haderő létrehozását taglalja. Pászti László előbb az új hadsereg lépcsőzetes felállításának fokozatait (cs. kir. reguláris magyar ezredek, önkéntes honvédzászlóaljak, önkéntes mozgó nemzetőrség és szabadcsapatok, sorozott honvéd- és huszáralakulatok) mutatja be időrendben, majd a honvédsereg magasabb szervezeti tagozódásának, vezényleti nyelvének és szabályzatainak ismertetése következik. A szerző itt számos oldalt szentel az új hadsereg tisztikarának és tiszti-, illetve legénységi állománya kiképzésének, amelyre — a békés kezdeteket leszámítva — legnagyobbrészt a hadműveleti területen került sor, és e felkészítés illusztrálására sok korabeli példát is hoz.

A harmadik fejezet a honvédsereg fegyverzetével foglalkozik. Előbb a gyalogság különböző gyújtású tűzfegyverei és szuronyai kerülnek ismertetésre (részletesen bemutatva azok használatát és hatékonyságát), majd a hidegfegyverek következnek. Ezt követi a lovasság tűz- és szálfegyvereinek, illetve használatuknak a bemutatása; végezetül a tüzérség lövegeinek, lőszereinek, a lövegek használatának, illetve az első rakétafegyver, a röppentyű ismertetése. Ezt a részt a műszaki alakulatok fegyvereinek bemutatása zárja.

A negyedik, egyben a legnagyobb fejezet a gyalogság harcászatát taglalja. A gyalogság korabeli harcászati alapegységének, a zászlóaljnak a bemutatása után a szerző előbb a harctéren a gyalogság ellen alkalmazott zárt és nyílt alakzatokat ismerteti. Szó esik itt az előbbi esetekben menetoszlopokról, menetről és irányváltásról, oszlop, tömeg és vonalalakításról, illetve a tűz- és szuronyharcról; míg utóbbi esetben a csatárláncról, annak alakításáról, mozgásáról és harcáról. Ezt követi a gyalogság lovasság elleni harcának részletezése: tömeg és négyszögalakítás, csatárlánc alkalmazása, tüzelés és közelharc; majd a gyalogság tüzérség elleni metódusai. A fejezetet záró rész a gyalogság tereptárgyak elleni támadásával és azok védelmével foglalkozik. Ide tartoznak a magányosan álló épületek, települések, erdők, magaslatok, tábori erődítmények, „szorulatok” (átkelők), folyók és csatornák, melyeknél különböző harceljárásokat kellett alkalmazni.

Az ötödik fejezet a lovasság harcászatát ismerteti. Pászti László előbb bemutatja a korabeli nehéz- és könnyűlovasság csapatnemeit és feladataikat, majd a lovasság zárt rendben való alkalmazását. Szóba kerül itt az arcmenet és húzódás, kanyarodás, oszlop, vonal és tömeg képzése, illetve a roham végrehajtása. Ezt követi a lovasság csatárharcának elemzése, majd a gyalogság, lovasság és tüzérség ellen alkalmazott „fogások” bemutatása. A fejezetet a huszárság „alapfeladatának” számító portyázás és felderítés ismertetése zárja.

A hatodik fejezet a tüzérség harcászatát elemzi. A szerző előbb ismerteti a korabeli tüzérség csapatnemeit (tábori-, vár-, ostrom-, partvédő-, és hajó tüzérség), majd a témaköréhez leginkább tartozó tábori tüzérség lövegeinek és ütegszervezetének bemutatásával foglalkozik. Ezt követi a tüzérség harctéren való alkalmazásának taglalása: menetsebesség, felállítás, tűzhatás, támadásban és védelemben való metódusok, harc hegyvidéken, és a röppentyűk használata. A fejezet zárását a tüzérség gyalogság, lovasság és ellenséges tüzérség elleni fellépésének ismertetése adja.

A hetedik fejezet a három fegyvernem harcrendben való helyéről és feladatáról szól. Ez a rész a fegyvernemek együttműködését, a korabeli, ún. „kombinált taktikát” mutatja be, amelynek alkalmazása eldöntötte az összecsapásokat. Pászti László mindezt egy akkori „tankönyvi pél1330 TÖRTÉNETI IRODALOM