Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Forgó András: Julia Anna Riedel: Bildungsreform und geistliches Ordenswesen im Ungarn der Aufklärung. Die Schulen der Piaristen unter Maria Theresia und Joseph II. - Oktatási reform és szerzetesség a felvilágosodás kori Magyarországon. A piarista iskolák Mária Terézia és II. József alatt. Stuttgart, Steiner, 2012. (Contubernium. Tübinger Beiträge zur Universitäts- und Wissenschaftsgeschichte 77.) IX, 611 o. V/1320
piarista rend számára fenyegetettséget a felvilágosodás és a felvilágosult abszolutista intézkedések hatására megváltozott magyarországi környezet, és milyen stratégiát dolgozott ki a rend e változó világban a további fennmaradásra. A kötet négy fő részre tagolódik: a bevezető fejezetek után a szerző elhelyezi a piarista rendet a 18. századi magyarországi oktatási környezetben (Der Piaristenorden im Bildungswesen des Königreichs Ungarn), majd rátér az oktatási reformok bevezetésére és annak a szerzetesrendekre, elsősorban a piarista rendre gyakorolt hatásaira (Bildungsreform und geistliches Ordenswesen). A negyedik rész az összefoglaló fejezeteket tartja össze: a részletes német nyelvű összegzés után angol és magyar nyelven is olvashatóak a dolgozat főbb tézisei. A kötet függelékében néhány, a téma szempontjából fontosnak ítélt forrás olvasható. A szerző a bevezetőben (1-45. o.) elsőként a dolgozat fent említett kérdésfeltevését ismerteti. Itt nagyon helyesen rámutat arra a sokszor nem eléggé hangsúlyozott tényre, hogy a szerzetesrendeket érintő felvilágosult abszolutista intézkedések hátterében a vezető értelmiségi körök általános szerzetesellenes beállítottsága húzódik meg, így értelmezhetőek a szerzetesközösségeket érintő, sokszor következetlennek tűnő reformok. A piarista rend szerepét a dolgozat hangsúlyozottan a jezsuitákkal párhuzamba állítva tárgyalja: mivel a — magyaros nevén — kegyes tanítórend működése 1773-ig a jezsuitákkal konkurenciában zajlott, a piarista rend által kidolgozott stratégiák is csak a jezsuita rend tevékenységével történő összevetésben értelmezhetőek. Ez a nézőpont dicséretes módon a dolgozat minden fejezetében visszaköszön. A szerző ezután a dolgozat központi fogalmait veszi sorra: szerzetesrend, szerzetespap, iskola, szekularizáció, katolikus felvilágosodás, jozefinizmus és felvilágosult abszolutizmus. A rövid magyarázatokban arra törekszik, hogy bemutassa: milyen értelemben használja e fogalmakat a következő fejezetekben. E sokszor túl általános magyarázatok többsége a disszertáció publikált változatából kihagyható lett volna. A szerzetesrendek általános típusainak felsorolása például teljesen fölösleges, különösen úgy, hogy a fogalommagyarázat egyáltalán nem tér ki a trienti reformnak a szerzetességre gyakorolt hatásaira, holott közismerten mind a jezsuiták, mind pedig a piaristák e reformtörekvések következtében és azok továbbviteléért szerveződtek. A katolikus felvilágosodás, különösen pedig a jozefinizmus és a felvilágosult abszolutizmus fogalmainak tárgyalásakor a szerző elsősorban a német nyelvű szakirodalomra támaszkodik, a magyar történetírás elméleti következtetéseit nem tárgyalja, holott e munkákat ismeri, és a későbbi fejezetekben fel is használja. Szemléletes viszont az iskola fogalmának tárgyalásakor az a megfogalmazása, mely szerint az iskola szerepének a 18. században bekövetkezett változása úgy ragadható meg, hogy a tanítóra a század első felében a plébános, később viszont az államhatalom meghosszabbított kezeként tekintettek. A katolikus felvilágosodás tárgyalásakor pedig világossá teszi a szerző, hogy e kérdésben a német történetírásnak ahhoz az irányzatához csatlakozik, amely (többek között a dolgozat témavezetője, Anton Schindling által is képviselt módon) ezt a szellemi áramlatot egyfajta stabilizáló tényezőnek tekinti, mely egyrészt a felvilágosodás korának eszméiből táplálkozott, de nem akarta szétfeszíteni a kor politikai és társadalmi kereteit, másrészt egyfajta gyűjtőfogalomként a katolikus egyház reformjáért küzdő szellemi mozgalmakat (janzenizmus, episzkopalizmus, febronianizmus, reformkatolicizmus stb.) fogta össze. A következő, a kutatás jelenlegi állását bemutató részfejezetben is csak nagyon tömören ismerteti a szerző a magyarországi szakirodalom eredményeit, a különböző irányzatok közötti különbségeket pedig csak a sztereotípiák szintjén (kuruc-labanc ellentét) tárgyalja. Az ezt követő, a dolgozat forrásait bemutató alfejezet viszont világossá teszi, hogy a szerző széleskörű levéltári kutatásokat végzett témája feltárására Budapesten kívül Bécsben és Rómában is, a dolgozat forrásbázisának gerincét pedig a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának vonatkozó iratanyaga alkotja. A dolgozat következő nagy része (47-236. o.) a 18. századi magyarországi oktatás és a piaristák viszonyát tárgyalja, elsősorban a magyar szakirodalom eredményeinek felhasználásával. Az oktatás helyzetének áttekintése mellett személetesen mutatja be azt a konkurenciaharcot, mely a jezsuiták és a piaristák között az 1730-as évektől kezdve zajlott, miután a kegyes tanítórend engedélyt kapott felsőbb iskolák működtetésére is. Az áttekintést igényesen szerkesztett térképek is segítik a magyar piarista rendtartományról, a jezsuiták és a piaristák középfokú oktatási intézményeiről, valamint a tankerületekről (68-73. o.). Külön részfejezet foglalja össze a piarista rend magyarországi történetét, az elbeszélést pedig egy, a magyarországi piarista rendházakat bemutató metszetekből álló képgaléria is színesíti (94-114. o.). Ezt követően a szerző összehasonlítja a század második felében tevékenykedő tartományfőnökök életútjait, megerősítve azt, a kutatás TÖRTÉNETI IRODALOM 1321
