Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Fejérdy Gergely: Garadnai Zoltán: Franciaország keleti nyitás politikája és a magyar-francia kapcsolatok története (1963-1968) A francia "détente-entente-coopération" politika lehetőségei, külső és belső korlátai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013. 397 o. IV/1071
ris viszony jobb megértésében vannak a történész segítségére, hanem az éppen vizsgált korszak átfogóbb összefüggéseire, tendenciára is jól ráirányítják a figyelmet. A magyar külügyi, illetve egyéb dokumentumok tanulmányozásakor is azt tapasztalhatja a kutató, hogy a Franciaországgal kapcsolatos levéltári források között számos olyan írás található, amely a nemzetközi események értelmezését szélesebb perspektívába helyezi, segítve ezzel a múlt alaposabb feltárását. Ezeket a szempontokat szem előtt tartva különösen is dicsérendő vállalkozásként értékelhetjük Charles de Gaulle, 1963 és 1968 közé eső, keleti nyitási politikájának vizsgálatát a magyar-francia kapcsolatok tükrében. Különösen szimbolikus a kötet megjelenésének dátuma, hiszen Párizs és Budapest között a diplomáciai kapcsolatok nagykövetségi rangra emelésének 50- dik évfordulójának esztendejében került kiadásra. Garadnai Zoltán, a Magyar Nemzeti Levéltár főmunkatársa, két francia-magyar relációt jól bemutató dokumentum kötet megjelentetése után, szintén a Gondolat kiadó gondozásában napvilágot látott monográfiája alapos részletességgel, jól követhető kronológiai bontásban tárja az olvasó elé Párizs és Budapest viszonyának fejlődését és ennek nemzetközi hátterét, (a címben szereplő évszámokkal ellentétben), inkább tíz éves időkeretben 1958-1968 között. A könyv bevezetőjében bemutatásra kerülnek a témában, elsősorban franciául és magyarul publikáló fontosabb szerzők és vonatkozó műveik egy része, illetve az a két fontosabb hipotézis, amelyeket Garadnai Zoltán a munkájával alátámasztani kíván. Ez utóbbiak igen általános kijelentések, gyakorlatilag azt a ma már teljesen elfogadott tételt kívánják megerősíteni, miszerint a hidegháború különböző, jól elkülöníthető korszakokra bomlik, és a kelet-közép európai államok, köztük Magyarország is érdekelt, a kelet-nyugati szembenállás íratlan kereteit betartva, diplomáciai mozgásterének növelésében. A szerző elsősorban a francia és a magyar diplomáciai iratokra támaszkodik, hogy illusztrálja azt a jelentős külpolitikai aktivitást, amelyet Franciaország és a keleti blokk országai kifejtettek az 1960-as évek második felében. A monográfia Charles de Gaulle rövid bemutatását követően, jelentős fejezetet szentel a tábornok külpolitikai koncepcióinak ismertetésére, illetve francia diplomácia nemzetközi és azon belül a kelet-közép európai helyzetének leírására. A mű érdemi része, amely konkrétan Franciaország keleti nyitás politikájával és az erre adott válaszokkal foglalkozik az 1963 és 1968 közötti időszakban a (104. oldalon), a harmadik fejezettől kezdődik. A szerző a tágabb megközelítésből, francia nézőpontból fókuszál Budapest-Párizs hivatalos viszonyára, összehasonlításként hozva Franciaország a keleti-blokk egyes államaival fennálló kapcsolatait. A kötet precízen elemzi, a francia érdekeket és azokat a reflexeket, amely térség egyes országai vonatkozásában hagyományosan jellemezte Párizs diplomáciai törekvéseit. A monográfia többek között a nemzetközi szakirodalom véleményével egybehangzó módon felhívja a figyelmet arra, hogy a „Vasfüggöny” mögött lévő egyes államokkal fennálló kapcsolataiban Franciaország minden esetben szem előtt tartotta a német és az orosz tényezőt. A szerző helyesen mutat rá arra, hogy francia részről 1963 után megnyilvánuló egyre aktívabb kelet-közép-európai politika egyfajta eszközként szolgált „Németország” ellenőrzésére, illetve, arra hogy a „németkérdést” De Gaulle alapvetően a kelet-nyugati szembenállás kulcsproblematikájának tartotta. Szintén egyet kell érteni azzal a megállapítással, hogy a francia államfő détente-entente-coopération politikájának egyik fontos célkitűzése egy esetleges német-szovjet-amerikai külön megegyezés megakadályozása is volt. Megjegyzendő mindazonáltal, hogy De Gaulle nemzetállami érdekeken nyugvó és egyensúlyt kereső politikája ellentmondásba keveredett a francia célkitűzések nagy részével. A németeket irritálta, a keleti-blokk államaiban, különösen Lengyelországban és Csehszlovákiában bizalmatlanságot szültek, míg Moszkvában visszájára fordítható, a nyugat ellen felhasználható eszközzé váltak nem egyszer a „Tábornok” kezdeményezései. De Gaulle hiába akarta az „Atlanti-óceántól az Urálig” terjedő nemzetállamok Európája koncepcióval és a „keleti nyitás” hangoztatásával egyszerre megnyerni a németeket, a közép-európai szovjet befolyás alatt álló államokat és magát a Szovjetuniót is, és mindezeken keresztül Franciaország nemzetközi súlyát és szerepét növelni, a hidegháborús keretek ehhez igen csak lehatárolt mozgásteret biztosítottak. Talán ez utóbbira nagyobb hangsúlyt lehetett volna fektetni kötetben, akár a diplomáciai iratokon túl, titkosszolgálati, katonai jellegű forrásokat is bevonva az elemzésbe. Mindazonáltal a szerző többször is rámutat arra, hogy a francia szándékoktól és érdekektől épp úgy a szövetségeseik, mint az ellenségeik céljai eltértek és, hogy a status quo megváltoztatásáról szó sem lehetett a szuperhatalmak jóváhagyása nélkül. 1072 TÖRTÉNETI IRODALOM
