Századok – 2013
VITA - Hermann Róbert - Karsai László - Pritz Pál: Levélféle Gyáni Gábornak III/793
800 VITA és a Hadtörténelmi Közlemények felkért arra, hogy „Hadtörténeti Intézet és Hadtörténelmi Közlemények Szerkesztősége által a magyar hadtörténetírás paradigmáiról, jövőbeni lehetőségeiről, feladatairól tervezett kerekasztal-megbeszélésen vitaindító előadást tartani” szíveskedj „a történetírás új útjairól, a történetírás és hadtörténetírás kapcsolatáról, az utóbbi nemzetközi perspektíváiról.” Ennek a felkérésnek — mély sajnálatunkra — nem tettél eleget. Tartottál ugyan később a Hadtörténeti Intézetben egy előadást „Elbeszélhető-e egy csata hiteles története?” címmel arról, hogy metatörténeti megfontolások alapján nem írható meg egyetlen csata vagy ütközet hiteles története sem, azonban már a példa — a mohácsi csata — sem volt szerencsés. Hiszen egy olyan összecsapáson próbáltad meg demonstrálni nézeteid helyességét, amelynek forrásadottságai igen szegényesek. Miért nem olyan példát választottál vajon, ahol bőven van forrás? És a vitában — emlékezhetsz — az is kiderült, hogy a csata újabb szakirodaimának nem voltál a birtokában. A disputa résztvevői láthatták, hogy mellőzted a fő kérdések taglalását. Helyette közvetetten azt érzékeltetted, hogy az eseménytörténet művelése önmagában reménytelen vállalkozás, azaz, nem is érdemes vele foglalkozni. Te magad pedig megsértődtél, hogy a vita résztvevői (R. Várkonyi Ágnes és Hermann Róbert kivételével) vitacikked 2006-ban történt megjelenését követően a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain közzétett hozzászólásaikban „még távoli utalást sem tettek” tanulmányod létére, azaz nem a Te tanulmányoddal foglalkoztak, hanem „a magyar hadtörténetírás paradigmáiról, jövőbeni lehetőségeiről, feladatairól” fejtették ki véleményüket. Valójában többen is (Veszprémy László, Zachar József) vitatkoztak fő téziseddel, legfeljebb — nem kívánván belebonyolódni a metatörténet világába — közvetett módon reflektáltak mindarra, amit írtál. Ami pedig a Hermann Róbert hozzászólásában kipécézett passzust illeti: annak valójában általános üzenete volt. Az elméletek megalkotásának csak akkor lehet igazán értelme, ha annak révén többet, hitelesebbet tudunk meg a múlt világáról. Az Olvasó kedvéért hadd idézzük ide a teljes mondatot: „De ha a múlt egy konkrét eseményéről, nem pedig csupán a múlt értelmezéséről (vagy a szakmai köldöknézegetés egyik válfajaként a múltértelmezések értelmezéséről) akarunk újat mondani, akkor nem takaríthatjuk meg magunknak a fáradságot: meg kell próbálni új forrásokat találni, vagy a régieket új módon megszólaltatni.” Mély alázattal belátjuk, hogy a régi források új módon történő megszólaltatása nem azonos a metatörténeti nézőponttal. Ám — vélhetőleg szakmánk nem kevés számú, s messze nem gyatra tehetségű és képzettségű művelői nevében is — megkockáztatjuk: nem szerencsés dolog csupán annak okán reménytelenül provinciálisnak mondani azon kollégáidat, akiknek csupán az a bűnük, hogy nem a posztmodern szemlélet birtokában művelik szakmájukat. *
