Századok – 2013

KÖZLEMÉNYEK - Blazovich László: Az öröklési jog a középkori jogkönyvekben és a városi gyakorlatban II/411

AZ ÖRÖKLÉSI JOG A KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEKBEN 431 ez rányomta bélyegét a városi jogra is, amelyről megállapíthatjuk, hogy a középkor során — szemben a nemesi joggal — változásokon ment át. A városok polgárai a legtöbb esetben fokozatosan szabadultak meg urukhoz kötődő alá- és fölérendeltségi viszonyaiktól, valamint a kiscsalád szerepének megerősödésével a nagycsaládi és rokonsági kötelékeiktől, amint ez a jogkönyvek megfelelő artikulusaiból kiolvasható, továbbá ezt fejezik ki a városok számára kiadott privilégiumlevelek. A hagyományos vérségi tulajdonlási és öröklési rendszeren az egyház ütötte az első rést a mortuarium létrehozásával, majd pedig a 13. században elterjedtek a végrendeletek, amelyek tovább bontották a kora középkorban kialakult formát. Az általunk tanulmányozott jogkönyvek, a Szász tükör kivételével, említést tettek róluk. A végrendeleti öröklés, amelynek több formája alakult ki, főszabályaiban követte a törvényeset, ám attól számos esetben, főként az ingóságok területén eltért. Elemzésünk során kiderült, hogy a városi öröklési gyakorlatban a kezdeti, csak férfi öröklést felváltotta a nemek egyenlősége az örökösödés során, amit többek között az hívott életre, hogy a nők kezén is lehettek ingatlanok, ami együttal hozzájárult a családi vagyonigazgatási közösség kialakulásához, amely során, bár a vagyont a férj gondozta, a házasfelek megtartották különvagyonukat. További elmozdulást jelentett, hogy az öröklés során a túlélő házastárs teret nyert a lemenőkkel szemben, ugyanis változott a korábbi szemlélet, amelyből kialakult a fejenkénti öröklés rendszere, és a lemenők rovására a túlélő házastárs az örökhagyó vagyonának fele részét kapta. Arról pontos képünk nincs, hogy ez a szerzetten kívül az ősi javakra is vonatkozott-e. Vizsgálataink során figyelemmel kísérhettük, miként és általában milyen hosszú úton szabadultak meg a királyi városok, azon belül a tárnokiak és polgáraik urukhoz, a királyhoz kapcsolódó személyi és dologi függőségüktől, és miképp alakult át mindez a városok közössége által fizetett adókká. Ugyanakkor a földesúri városokban és mezővárosokban e folyamat teljesen nem ment végbe, megmaradt a dologi függés, amely kifejeződött az öröklés során abban, hogy a parasztpolgárok ingóságaik szabad örökítésével szemben ingatlanaiknak csak korlátozott tulajdonjogát és használati jogát örökíthették. A vagyonjogi állapot tehát a városi lét egyik jelentős eleme, melynek segítségével a királyi városok, valamint a földesúri- és mezővárosok polgárainak jogállását elkülöníthetjük. Természetesen ez nem érinti a városok gazdasági és szociológiai helyzetét, amelyekben további számos hasonlóság és különbség fedezhető fel. Úgy véljük, hogy a földesúri városok és a mezővárosok közötti különbségtétel során minden esetben célszerű megvizsgálni a lakók vagyonjogi helyzetét. Úgy tapasztaltuk, hogy az előbbiek parasztpolgárai e tekintetben szélesebb jogokkal rendelkeztek, mint a mezővárosok lakói.