Századok – 2013
KRÓNIKA - Beszámoló a „The End of an Era: The Kremlin and Eastern Europe 1989-1991". Egy korszak vége. A Kreml és Kelet-Európa 1989-1991 című nemzetközi történész konferenciáról (Ism.: Vékony Dániel - Veress Dóra) I/269
272 KRÓNIKA emelte: a Kerekasztal nem jöhetett volna létre az előfeltételek teljesülése, azaz a sztrájkok beszüntetése és a Szolidaritás 1989-es ismételt legalizálása nélkül. Iskra Baeva (Klement Ohrid Egyetem, Szófia) Bulgária 1989-1991: Nehéz leválás a Szovjetunióról című előadása alapvetően két kérdésre koncentrált: 1. a török kisebbség jelentette problémák, 2. a szovjet hatalom gyengüléséből, majd hirtelen eltűnéséből adódó kihívások. Az előadás első felében a török kérdést tárgyalva Baeva rámutatott hogy a Zsivkov vezette rezsim a török kisebbség 1989-es tömeges kivándorlásával tovább fokozta az addig sem jó állapotban lévő bolgár gazdaság problémáit. A nagy számú kitelepülő miatt ugyanis az aratás veszélybe került, valamint az ipari termelésben is súlyos problémák jelentkeztek. E problémák közepette került sor a Zsivkov és Gorbacsov közötti utolsó találkozóra 1989 júniusában. E találkozó során Zsivkov szót emelt a szovjet reformok ellen, és arról biztosította Gorbacsovot, hogy országa az egyetlen lojális szövetségese a Szovjetuniónak. Az ekkori, a reformok mellett elkötelezett szovjet vezetés befolyása azonban két élű fegyvernek bizonyult a bolgár vezetés számára. A szovjet reformok bulgáriai adaptálása ugyanis csökkentette a kommunista párt hatalmát. Ezt a folyamatot tetőzte be egy szovjet támogatással lezajlott belső pártpuccs, ami után a párt elkezdte a nyitást a politikai pluralizmus irányába. Ezzel együtt a későbbi szabad választásokon a kommunista utódpárt szerzett abszolút többséget. Az utódpárt ekkor felismerte, hogy a hatalmi túlélés záloga az ország nyugati reorientációja. Már ebben a szellemben nem támogatták 1991-ben a Szovjetunió és Bulgária közötti, 1948-ban kötött barátsági és együttműködési szerződés meghosszabbítását. Mark Kramer (Harvard University, Cambridge, Ma.) a konferencián megtartott második, Ceaucescu uralmának véres befejezése című előadásában a román diktátor rendszerének kettősségét mutatta be. Míg az 1960-as évek második felében mint reformer és a prágai tavasz támogatója lépett fel, addig az 1980-as évek végére ettől a politikából teljesen elfordult. Ennek hátterében Kramer szerint az állt, hogy a rendszer az egyre fokozódó gazdasági problémákat nem volt képes a megfelelő módon orvosolni, így fokozódó elnyomással próbálta megőrizni a politikai stabilitást. Az autonóm külpolitika itt nem a nyugati nyitásnak kedvezett, épp ellenkezőleg. Románia ekkor a „béketábor" reformjaival dacoló, annak hátat fordító külpolitikát folytatott. Pontosan ez az autonóm külpolitika nem tette lehetővé a szovjet blokk országainak, hogy nyomást gyakoroljanak a rezsim puhítása érdekében. Ez a jelenség végül az 1989 júniusi lengyel választások előestéjén csúcsosodott ki, amikor Ceaucescu a Brezsnyev-doktrína felmelegítését javasolva intervenciót sürgetett Lengyelországban. A román vezetőt az 1989-es erdélyi tüntetések annak ellenére meglepték, hogy már az 1980-as évek sztrájkjai során is csak egyre keményebb eszközökkel tudták a rendet helyreállítani. Kramer szerint Ceaucescu elmozdítása nem a népi felkelésnek kedvezett. A diktátor elleni belső konspirációt bizonyítandó Kramer megemlítette, hogy a felkelést elfojtó vérfürdőre tulajdonképpen Ceaucescu menekülése után került csak sor, így az áldozatok haláláért végeredményben már nem ő tehető felelőssé.
