Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Krausz Tamás: Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-Európa XX. századi történetében (Ism.: Bartha Eszter) I/261

262 TÖRTÉNETI IRODALOM tikai (mondjuk ki, marxista gyökerű) elmélettörténetet művel, amely egyszerre vitatkozik a „fennálló világ(rendszer) apológiájában elmerülő liberális történetfelfogással", a mára már teljesen marginalizálódott „dogmatikus" vagy ortodox kommunistákkal (akik — egyébként a liberális felfogásra hajazva — mindenáron a Marx által elképzelt szocializmust akarták belelátni a megvalósult sztálinizmusba, csak persze ők pozitív előjellel) és a „múltba forduló, kirekesztő nacionalista" felfogással, amely a mai Magyarországon egyre erősebb tudományos és ideológiai pozíciókat szerez. Míg az elmélettörténet általános hanyatlása globális jelenség, a kirekesztő nemzetközpontú narratívák „újrafeltámadása" a kelet-európai régióban jellemző, amelynek történeti okait a kötet több tanulmánya tárgyalja, és mi is visszatérünk rá. Ugyanakkor azonban éppen a fentiek okán ajánlható a könyv minden olyan olvasó figyelmébe, aki — legyen bár szaktörténész vagy laikus — elméleti igénnyel kíván elmélyedni a Szovjetunió és Kelet-Európának egy olyan időszakában, amelyet nemcsak a régióban gyorsan változó legitimációs igényeknek megfelelően lehet újra meg újra átírni, hanem — hála az egyre több hozzáférhetővé váló levéltári forrásnak — az oknyomozó történetírás tudományos módszerével is meg lehet közelíteni. A kötet általános tematikáját három, egymással összefüggő problémakör jelöli ki. Az első nagy témakör a Szovjetunió területén végrehajtott holokauszt Magyarországon jórészt máig ismeretlen — pontosabban a szerző más munkáiból ismert — fejezete, és ezzel összefüggésben a Szovjetunió háborús szerepének és a Vörös Hadsereg teljesítményének történeti értékelése. A témakör régiónkban azért kiemelten fontos, mert míg a rendszerváltás előtt kétségbevonhatatlan volt a Szovjetunió szerepének pozitív értékelése, illetve általában igyekeztek a holokausztért minden felelősséget a németekre és a megbukott helyi politikai elitre hárítani, addig a rendszerváltás után megindult egy ellenkező folyamat: a Szovjetunió teljes diszkreditálása, a háború kitörésében és a náci Németország feletti győzelem kivívásában játszott szerepének utólagos meghamisítása (mellesleg: goebbelsi „recept" alapján), a helyi politikai eliteknek (és természetesen a helyi lakosságnak) a holokausztért viselt felelősségének elbagatellizálása, vagy annak egyenes tagadása és — ezzel összefüggésben — a fasiszta múlt utólagos mentegetése, ami akár odáig megy, hogy közismert nácikból faragnak nemzeti hősöket. Krausz Tamás helyesen állapítja meg, hogy mindez egy közös narratívába illeszkedik, amelynek célja — végső soron — a második világháborúért és a zsidó lakosság legyilkolásáért igen súlyos felelősséget viselő, a nácikkal szövetséges helyi politikai elit tisztára mosdatása, hogy ezáltal beilleszthető legyen a kelet-európai történelem eme sötét és szégyenteljes fejezete a „nemzeti történelem" dicső (vagy annak tételezett) hagyományába, amelyet, úgymond, megtört a „kommunista" hatalomátvétel. Nagyon aktuálisak a világhírű szovjet írónak, Csingiz Ajtmatovnak a sztálini történelemfelfogást (vagy inkább történelemhamisítást) képviselő nyomozótiszt szájába adott szavai: „Az életben, történelmi események tekintetében, mindenféle megeshet. De érdekes-e az, mi történt és hogyan történt? A fontos: szóban, különösen pedig írásban úgy festeni a múltat, ahogy az most számunkra kívánatos. Mindarra, ami nem a mi javunkat szolgálja, nem is kell emlékezni. Aki nem ehhez tartja magát, azt már megfertőzte az ellenség". (Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap. Budapest, Európa, 1986, 1619) Ajtmatov több művében is foglalkozott a múltjuktól megfosztott emberek tudati és erkölcsi kiszolgáltatottságával; a leghangsúlyosabban éppen az idézett könyvében, ahol az eredeti kirgiz népmonda szerint az emlékezetétől megfosztott mankurt a saját édesanyját sem ismeri fel, és általában semmilyen emberi viszonyra, kapcsolatra, és önálló gondolatra sem képes. Míg a nomád idők kirgiz meséjében a mankurtnak nincs választása, addig a szerző sokat foglalkozik azzal az erkölcsi problémával, hogyan válaszolhatnak magukat becsületesnek tartó emberek a sztálini logikára. Mindenesetre, ma már (vagy még) nem kényszer a történelemhamisítás ezen cinikus „követelményéhez" való igazodás; ezért, miközben nem csodálkozunk azon, hogy Sztálin alatt győzelemmé „lényegültek át" a háború első időszakának katasztrofális vereségei, melyek során milliók estek hadifogságba, azt már nehéz megérteni, amikor egyes történészek felmelegítik Goebbels azon cinikus érvelését, hogy Németország valójában „preventív" háborút vívott a Szovjetunió ellen (amikor Sztálin semmitől nem rettegett jobban, mint egy nagy kapitalista koalíciótól, amely szétzúzza országát!). Már csak a nácik által hirdetett „keresztesháború" ötlete hiányzik, mintha legalábbis az „európai civilizáció" védelmével lehetne igazolni az európai történelem legbarbárabb fejezetét...A náci népirtás szovjetunióbeli módozatait Krausz Tamás az alábbiakban összegzi: „a nácik és szövetségeseik, valamint helyi kollaboránsaik a zsidókat lelőtték, elevenen elégették, elgázosították teherautóplatókon kipufogógázzal és haláltáborokban Ciklon B-vel, méreggel megmérgezték (főleg a kisgyermekeket), vízbe fojtották, kútba dobták, mocsárba kergették (főleg nőket), agyonverték, megfagyasztották, halálra kínozták, halálra éheztették, felakasztották, lefe-