Századok – 2013
TÖRTÉNETI IRODALOM - Horváth Sándor: Két emelet boldogság. Mindennapi szociálpolitika Budapesten a Kádár-korban (Ism.: Bartha Eszter) I/257
258 TÖRTÉNETI IRODALOM Ez a kép, mégoly impresszív forrásanyaggal megtámogatva is kissé egyoldalú. A szerző meg sem próbál vitatkozni azokkal a kritikai iskolákkal, amelyek nem támogatják koncepcióját; komoly elméleti bátorsággal tudomást sem vesz a létezésükről. A világrendszer-iskolának kötetekre rúg a szakirodalma, de a Kelet-Európa-vitaként elhíresült diskurzus a régió elhelyezéséről is már régóta cáfolta a nyugati fejlődés kategóriáinak kritikátlan átvételét. (A vitáról lásd: Krausz 2011). Csakhogy a nyugati demokráciáknak éppúgy nem volt integráns részük a jóléti intézményrendszer, mint ahogyan az általános szavazati jogot is az évszázados munkásmozgalom — ha úgy tetszik, „munkás érdekvédelem" — vívta ki a demokrácia őshazájának tekintett Angliában is. A szerző axiómának tekinti, hogy a kádári jóléti állam „nyugati" mintára épült ki (csak persze nem úgy működött, mint a nyugati, nyilván a demokrácia és a civil társadalom hiánya miatt), elfelejtve azt a tényt, hogy a szovjet munkásállam léte nagyon is jelentős nyomást gyakorolt a fejlett kapitalista világra, és erősítette az ottani „munkás érdekvédelem" helyzetét! A jóléti állam kiépülését még a fejlett kapitalista világban is számos harc és kompromisszum előzte meg. A szerző Kotkintól átveszi az ún. „uncivil" társadalom fogalmát (ide tartoznak a pártapparátus és a rendszer azon privilegizált csoportjai, amelyek befolyásolni tudják az állami újraelosztás rendszerét, illetve érdekérvényesítésre képesek), és erre a meghatározásra támaszkodva úgy érvel, hogy a kádári szociálpolitika juttatásaiból elsősorban ez az elit részesedett, miközben a rászoruló szegények valójában kiszorultak a rendszerből. Ez az elméleti keret több ponton támadható. Először, egy olyan normatív Nyugat-és demokráciaképpel operál, amelyet nemcsak nemzetközileg, hanem Magyarországon is bírált egy, a nyugati akadémiában is elismert kritikai iskola. Legutóbb a tranzitológiai elmélet kapcsán fogalmazódtak újra ezek a kritikák. Másodszor, a szerző egyáltalán nem reflektál arra, hogy ha igaz az a hipotézise, hogy a civil társadalom hiánya miatt kötöttek az emberek kompromisszumot a rendszerrel, akkor 1989 után mi akadályozza meg ezeket az embereket abban, hogy „újravarrják" a civil társadalom szétfoszlott szövetét? Egyáltalán, hol volt a két világháború közötti Magyarországon az a civil társadalom, amelyet a „kommunisták", úgymond, megroppantottak? A civil társadalom normatív képének élesen ellentmondanak azok a kortárs szociológiai kutatások, amelyekből kiderül, hogy az 1960-as évek bejáróinak munkásai valójában megőrizték nemcsak falusi lakóhelyüket, hanem a paraszti közösségekre jellemző hagyományvilágot és mentalitást. Az pedig Magyarországon „hagyományosan" a feudális paternalista alapokból építkezik. Harmadszor, az „uncivil" társadalom a szép elnevezés ellenére nem más, mint a régi trockista kritika felmelegítése, azzal a különbséggel, hogy Trockij elméletileg és strukturálisan sokkal igényesebb elemzést nyújtott a szovjet társadalomról, mint későbbi utódai. Hiszen ha nem tekintjük a forrásfeltárás nagy munkáját, akkor mit tesz hozzá az egyébként rendkívül gazdag adattárral felvértezett kötet eddigi tudásunkhoz a Kádár-rendszerről? Hogy nem volt civil társadalom? Hogy létezett egy privilegizált káderelit, amelyik könnyebben és szebb lakásokhoz jutott hozzá, mint az átlagpolgár? Hogy a kádári szociálpolitika ezek szerint csak az egyenlőtlenségeket erősítette? (És akkor mi történt a rendszerváltás után?). Lehet alkalmazni a nyugati társadalmakra „kitalált" paradigmákat a kelet-európai periférián, de állandóan beleütközünk a félperiféria realitásába, mint ahogyan a Kádár-korszak „gondoskodó állama" is beleütközött. Nem azért éltek még a rendszer „kedvezményezettjei" sem rosszul megépített, vékonyfalú, kicsi, túlzsúfolt, nyomasztó hangulatot árasztó panelekben, mert a rendszer olyan gonosz volt, hanem inkább azért, mert még kölcsönökkel megtámogatva sem tudta a Kádár-rendszer utolérni a lakáspolitikában még a keletnémet munkásállamot sem, nemhogy a nyugatnémet életszínvonalat. De feltehetjük a kérdés másik felét: ma hogyan élnek emberek a kelet-európai félperiférián? Mit jelent ma „dolgozói hostelben" (vagy akár egyetemi kollégiumban) lakni a fővárosban, és hogyan is élnek a lerobbant lakótelepekre szorult, egykor „privilegizált" középrétegek? Hol tart ma az idősgondozás, és milyen lehetőségei vannak a szociális munkának? Itt érdemes kiemelni, hogy Ferge Zsuzsa fent idézett művében (Ferge 2010) a rendszerváltás tapasztalatával együtt értelmezi a kádári jóléti politikát. A „demagóg" kérdések sorát lehetne folytatni, de minden demagógia nélkül megállapítható: a rendszerváltás óta eltelt húsz év éppen nem a demokrácia normatív működését igazolta Magyarországon, a kádári jóléti állam után pedig igen széles körű a nosztalgia. Az elemzést tehát — a feltárásba fektetett, mindenképpen elismerésre méltó energia ellenére — alapvetően elhibázottnak tartom. A honeckeri szociális állam hiányosságait — hasonló elméleti háttérrel — Beatrix Bouvier is „leleplezte" (Bouvier 2002), de a mainstream gender-irodalomból is megtudhatjuk, hogy a keletnémet nőpolitika minden eredménye az volt, hogy dupla terhet tett a nőkre a háztartásban és a munkahelyen. Ennek tükrében nehéz magyaráznunk azokat a mai nemzetközi felmé-