Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban (Ism.: Horbulák Zsolt) I/247

248 TÖRTÉNETI IRODALOM nalat képviselt, mint a szudétanémet, és hogy a felvidéki magyarság mindvégig lojális állampolgára volt az első köztársaságnak. A könyv hat fejezetre tagolódik. Az első Csehszlovákia húsz évét értékeli a magyar kisebbség szempontjából. Itt, habár elismeri a köztársaság demokratikus berendezkedését, nemzetiségi politikáját mégis élesen bírálja. A második fejezet az adott év általános politikai helyzetét mutatja be. Az ország számára a legnagyobb veszélyt Németország jelentette. A német fenyegetést 1935-1938 között mintegy erőből, azaz a határvédelmi rendszer kiépítésével a hadsereg fejlesztésével kísérelték csökkenteni. A politikai eszközök alkalmazására, párbeszédre csak 1938 tavaszától került sor. A harmadikban a magyar politikai képviselet egységesüléséről olvashatunk a koranyári helyhatósági választások keretében. A választások eredményéből kiindulva ebben az időben a magyarság háromnegyede már az Egyesült Magyar Párt mögött állt. A következő fejezet a kormány által a nemzetiségi problémát megoldani hivatott nemzetiségi statútumot elemzi. Ez azonban még mindig első sorban a német kisebbség sérelmeit kívánta orvosolni, a magyarság hasonló igényeire egyáltalán nem reagált. Az ötödik fejezetnek közvetlenül a müncheni döntés megelőző események képezik tárgyát. Mind a csehszlovák belpolitika, mind pedig a külföld, első sorban Anglia és Franciaország kizárólag a német nemzetiség problémáit kísérte figyelemmel, és azokat igyekezett széles körű engedményekkel megoldani, beleértve a határmódosítást is. Az utolsó fejezet a München és Bécs közötti időszakkal ismerteti meg az olvasót, miként mozdult a magyar kisebbség a türelmes várakozása egyre inkább a német, azaz népi megmozdulások segítségével való nyomásgyakorlás felé. Simon Attila ebben a munkájában a kortárs megnevezéssel szlovenszkói magyarság állapotát jegyezte le tudományos pontossággal. 1938 eseményeinek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges az első fejezet, ahol az előző két évtizedet vázolja fel. Csehszlovákia kritikájának megfogalmazásakor a magyarság létszámának a csökkenésére, a zsidó nemzetiség bevezetésére, a magyar iskolarendszer bővítésének az akadályozására, a magyarság hátrányos szociális rétegződésére és a nemzetiségi törvényekre hivatkozik. Meg kell jegyezni, hogy a szlovák történetírás egyik markáns kritikája, hogy a magyar történeti szakirodalom az erősen manipulált 1910-es népszámlálási adatokból szokott kiindulni. Simon ezzel szemben az 1919-es, '21-es, '30-as és '37-es lakosságösszeírásokat illetve népszámlálási adatokat használ fel. Az elnemzetlenítés igazolására érdekes számokból indul ki. Összeveti például a könyvtári könyvek kikölcsönzési arányát az adott település magyar nemzetiségű lakosainak hivatalos arányával, és az első szám gyakran magasabb, mint a második. Hasonló érvényes többek között a napilapok eladására is (17-18.) A városok hivatalos nemzetiségi arányainak gyors változását azzal is magyarázza, hogy az 1930-as népszámlálás idején egy adott település lakosai közül sok született az adott járáson kívül (Komárom esetében a 21153 lakosból 12086, 22.) Kiemelkedően fájó tény, hogy az államigazgatásban (állami vállalatok, posta, rendőrség, vasút) alig volt magyar nemzetiségű alkalmazott (31.) A magyar közösség politikai szempontból három irányba orientálódott. A csehszlovakista úgynevezett aktivisták mellett a legnépesebb szárnyat képezték a Magyarország felé orientálódó és az Egyesült Keresztényszocialista Pártba tömörülő nemzeti alapon szerveződő magyarok. A kommunista pártnak a déli határ mentén az országos átlagnál lényegesen nagyobb volt a támogatása. Ez a csoport is a csehszlovakizmus platformján állt, és vezetői még októberben is a haza fegyveres védelmére szólítottak fel. Mire azonban az állam vezetése hajlandó lett volna a kompromisszumra, az aktivizmus, a csehszlovákbarát német és magyar politika, háttérbe szorult, mivel a felkínált jogok még az aktivisták számára is kevés volt. Az őszi események idején aztán az első és a harmadik csoport rohamosan veszített a támogatottságából. Azt az állítást, miszerint a magyarok Csehszlovákiához mindvégig lojális maradt, Simon a következőkkel igazolja: A magyarság az adó- és sorozási kötelességét az ország fennállása alatt mindvégig teljesítette. A Szudétanémet Párttal ellentétben politikai képviseletük békés úton, tárgyalásokkal, nem pedig erőszakkal, a helyzet kiélezésével kísérelte meg elérni. Hasonló mondható el Magyarország részéről is, hiszen Németország mellett még Lengyelország is ultimátummal akarta elérni területi igényeinek az elismerését. A magyarság hagyományos szövetségesei, a szepességi szászok, 1938 tavaszától a nemzeti irányba orientálódtak, és a német támogatást egyre inkább a hátuk mögött érző szlovákok az ősz folyamán úgyszintén eltávolodtak a magyarságtól. Sőt, maga a felvidéki magyarság is kimaradt sorsának az intézéséből, a komáromi államközi tárgyalásokra meg sem hívták. A nemzeti érzés nyílt megnyilvánulásaira csupán szeptember folyamán került sor, de ekkor is csak nyilvános Himnuszéneklésre és a magyar zászló kitűzésére. De az államhatalom még ekkor „bekeményített", és számos tiltórendelkezést vezetett be