Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Symbolae. A görög katolikus örökségkutatás útjai (Ism.: Csibi Norbert - Gőzsy Zoltán) I/239

241 TÖRTÉNETI IRODALOM tanulmányban a magyar nyelvű görög katolikus liturgia kapcsán kialakult álláspontokat és gyakorlatokat, valamint a neves jezsuita tudós szerepét a kérdés vizsgálatában, teljesebbé téve ezzel életművének és munkássága hatásának feltárását. Tematikailag a második szerkezeti — módszertani és konkrét egyházmegye-történeti kérdéseket feszegető — blokk része Remus Cámpeanu Az erdélyi görög katolikus egyház történetének feltárására irányuló legújabb kutatási tervek című írása. Ebben részletesen mutatja be azt a folyamatot, hogyan próbálják feltárni a románság római katolikus egyházzal történő vallási uniójának eredetét és fejlődését a romániai ortodox és a görög katolikus tudósok a 2000-es években. A 2001, 2003 és 2005 nyarán rendezett konferenciák nem hozták meg azt a tudományos áttörést, amely hosszútávra kijelölhette volna a további kutatási témákat. A szerző összességében úgy jellemzi a szimpóziumokat, hogy azok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Alapvető problémának tartja Cámpeanu, hogy folyamatosan változott a konferenciák személyi összetétele. Ugyanakkor pozitívumként említi, hogy kialakultak olyan kutatócsoportok, amelyekben a két román felekezet tudományos diskurzust folytathatott. Puskás Bernadett írásában a görög katolikus művészet kutatásának egy aktuális elméleti kérdését, a „kárpáti régió" fogalmának szakirodalmi használatát vizsgálja. A tanulmány tétje annak eldöntése, hogy mennyiben érdemes nagyobb látószögben vizsgálni egy adott „művészettörténeti térség" (jelen esetben a munkácsi egyházmegye) fennmaradt művészeti alkotásait? A kérdés — állapítja meg a szerző — a művészettörténet-írás nemzeti, regionális, esetleg globális keretekben való művelésével van összefüggésben, kiegészülve az interdiszciplináris és összehasonlító megközelítések által felvetett fogalmi problémákkal. A görög katolikus örökségkutatásnak szembe kell néznie ezekkel, mivel ennek kapcsán identitásbeli kérdések is felvetődnek magyar, román, szlovák és ukrán szempontból egyaránt. Az először lengyel szerzők által használt „kárpáti iskola" fogalom stiláris, ikonográfiái azonosságok mellett technikai hasonlóságokat is felmutató régió jelölésére szolgált és szándékosan nem jelenített meg nemzeti-nemzetiségi kereteket, melyeknek a 19. század előtti időszakokra kevésbé van identitásformáló funkciója. Mint kiderül, a terminus fogadtatása nem volt egységes. Az ukrán kutatók nem használják, a magyar néprajz és kulturális antropológia inkább a Kárpát-medencén belüli jelenségekre fordít figyelmet. Leginkább a nyelvészet területén találkozunk hasonló definíciós kísérletekkel. A szerző vizsgálja azt is, hogy milyen fogadtatásra talált a fogalom az érintett területek (ukrán, lengyel, román, szlovák, magyar) művészettörténet-írásában. A kialakult két markáns vélemény ismertetése után arra az álláspontra helyezkedik, hogy az egész régió (Fehéroroszországtól Erdélyig) egységesen kezelhető terület, melynek művészetét vizsgálva célszerű nemzetek feletti fogalmakkal dolgozni („Kárpát-vidéki"), ugyanis így lesz jól látható többek között a középkori és az újkori időszak szemléletváltása is. Munkácsi és a Hajdúdorogi Egyházmegye történetét tárgyaló tanulmányok a kezdetekkel indítanak. Baán István, Véghseő Tamás és Peter èoltés írásai plasztikusan érzékeltetik azt az igen speciális (transzformációs) helyzetet, amelyben az unió létrejött, majd hosszú évtizedek alatt fokozatosan, igen sok küzdelem árán megszilárdult. Baán István találóan fogalmaz úgy, hogy „nem csupán két rítus, hanem két különböző koordinátarendszer egyeztetéséről volt szó". (165. A fogalom igen találó, a komplex vizsgálatot szimbolizálja. Nem véletlen, hogy Véghseő Tamás is használja a gondolatot: „hatalmi koordináta rendszer" 197.) A munkácsi püspököknek mind a kormányszervekkel, mind a katolikus klérussal (leginkább az egri püspökkel), mind a vármegyei hatóságokkal, mind a helyi birtokosokkal meg kellett küzdeniük az egyrészt a püspök egyenrangú félként való kezeléséért, másrészt a görög katolikus papság elfogadtatásáért, emancipációjáért, és ezen keresztül a hívek társadalmi integrációjáért. A katolikus egyházba való integrálás révén a magyarországi keleti szertartású közösségek elmaradott társadalmi rétegének felemelése és modernizálása valósulhatott meg. Az említett három tanulmány pozitívuma, hogy a kérdéskört az integráció oldaláról, kontextualizálva és több szempontból vizsgálva tárgyalják. Baán István („A munkácsi püspöki szék betöltése 1650 és 1690 között") viszonylag rövidebb, ugyanakkor igen feszes, precíz és logikus tanulmányában az ungvári unió jogi kereteit vizsgálja, és számos jogi kérdést tisztáz: többek között az ungvári unió okmányának sorsát, amellyel kapcsolatban leszögezi, hogy az nem jutott el Rómába, így ott nem került elfogadásra. Ugyanígy feltérképezi az első egyesült püspök, Parthén 1651-ben történt felszentelésének körülményeit. A püspöki joghatóság tisztázása azért is különösen fontos, mert ennek hiányában „tisztázatlan maradt a munkácsi egyházmegye kánoni jogállása és püspökének viszonya a helyi latin hierarchiához, ami civil jogi státuszát is ingataggá tette". (166.)