Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők (Ism.: Ormos Mária) I/230

232 TÖRTÉNETI IRODALOM Egy már hivatkozott tanulmányában (A dualista Monarchia radikális demokrata kritikája -mai szemmel) Pók elmondja azonban, hogy a Jászi vezette körre a Horthy korszakban kígyót, békát kiabáltak, 1945 után pedig jó ideig a létezését is elhallgatták, és csak az 1960-as évektől kezdve hangzott fel ez a bizonyos „szellemi üzenet". Idézi Szekfű Gyulát, aki a Jászi féle kört nagyzási hóborttal párosuló impotenciával, akarhatnámmal egyesülő tehetségtelenséggel vádolta, és azt állította, hogy e csoportot „tragikus bukásunk előidézésének is súlyos bűnei" terhelik. (134.) A haladás jegyében, az arra hivatkozva bekövetkezett történelmi események sorában Pók figyelmet szentel a Tanácsköztársaság kérdésének, és kimondja, ami más eszmecserék, többek között a német történész viták végső konklúziója is volt, hogy ti. a történelemnek nincs „elfelejthető", semmibe vehető, kidobható része. Ezért a Tanácsköztársaság is integráns része a magyar történelemnek, amelyben összetorlódva robbantak elő a megoldatlan társadalmi és politikai problémák. A problémák közül többet be is mutat, és közöttük élesen megfogalmazza a parlamentarizmus helyettesítését a tömegmozgalommal, amely — és ez merész, ám helytálló megállapítás — egybecseng a szélsőjobboldal nézeteivel. Exponálja Pók az úgynevezett „zsidókérdést" is, amelyet kulcs-szerepben lát mind az összetorlódó történelmi távlatú problémák sorában, mind a Tanácsköztársaság rövid távú megítélésében, és az antiszemitizmus hosszú távú hazai gyökereinek felerősödésében. Végeredményben úgy gondolja, hogy ez a kudarcra ítélt kísérlet adut szolgáltatott a területkövetelő szomszédoknak, és lehetőséget arra, hogy a jobboldal összemossa a demokráciát a bolsevizmussal és a terrorral. Megtegye egyúttal a trianoni békeszerződés bűnbakjának. Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy Trianon nem következmény lett, hanem már javában úton volt, amikor a Tanácsköztársaság létesítését a főszereplők elhatározták. Ebben az elhatározásban nagy szerepe volt a ténynek, hogy a román csapatok 1918. december 24.-én Kolozsváron ünnepelték a szent estét, és hogy 1919 januárjában tovább vonultak, s már elfoglalták Nagyváradot is. A magyar kivonulás a Felvidékről és az ellenállás nélkül végbemenő román foglalás Erdélyben alapvetően hozzájárult nem csak a szociáldemokrata vezetők nagy részének 1919. március 20.-i döntéséhez, de ahhoz is, hogy az értelmiség és a tisztikar széles csoportjai támogatólag fogadják a Tanácsköztársaság kikiáltását. A „kudarcra ítélt kísérlet" szereplői tehát bűnbakokká váltak. A „bűnbak" kérdése viszont csomópontot alkot a kötetben. Szerzőnk bemutatja a siralmas folyamatot, amely mentén az 1849-ben és egy ideig még utána is ünnepelt magyar hősök átalakultak számos nyugat-európai szerző szemében jött-ment ázsiai hordává a zsidók, a cigányok és az örmények (!) társaságában. (A magyarság, mint európai bűnbak: hiba, bűm, büntetés. — Az örmények egyébként több évezred óta ott éltek, ahol most is élnek, vagyis Európában). A magyarok bűnösségét azután megterhelték háborús részvételével, valamint a nemzetiségek példátlan elnyomásának vádjával. Pók egyetért a magyar védekezéssel, miszerint a magyarok háborús „bűne" nem volt nagyobb, mint a kettős monarchia többi nemzeteinek a részvétele a háborúban, és úgy véli, hogy a nemzetiségi elnyomatás ügyét alaptalanul felnagyították ugyan, ám ennek volt reális alapja. .Következtetése így szól: „A bűnbakkeresésnek ez is fontos eleme: a tényeket bonyolult összefüggésrendszerükből kiragadva, a bűnbakkereső szempontjainak megfelelő új kontextusba kell helyezni." (131.) E lényeges megfigyelést Pók kiegészíti egy másikkal. Állítja, hogy az ószövetségi bűnbak és a későbbi bűnbakok funkciója élesen elkülönül egymástól. A szerencsétlen kecskebakról jól tudták a bűntől szabadulni akaró zsidók, hogy ártatlan, és azt kérték tőle, hogy vigye el a hátán minden bűnüket. Ezzel szemben a későbbi bűnbakgyártók maguktól elhárítanak minden bűnt és hibát, hogy azt valaki másra hárítsák át. így azután érthető, — véli a szerző és gondolom magam is — ha bűnbakra elsősorban valamilyen nagy katasztrófa idején volt és van szüksége annak, aki meg akarja nyugtatni saját lelkiismeretét. Hozzá lehet tenni ehhez, hogy kiszemelt bűnösre akkor is szükség lehet, ha a katasztrófa előidézésében annak elszenvedője ártatlan. Ilyen lehet egy természeti katasztrófa, egy nagy járvány, sőt nagy tömegek számára az olyan háborús dráma is, amelynek kirobbantásában e tömegeknek nem volt szerepük. Nem kétséges, hogy a magyar tömegek számára csakúgy, mint az elit-csoportok szemében Trianon a legnagyobb csapás volt, amit Mohács óta az állam és a lakosság elszenvedett. Szinte azonnal megszülettek a bűnbakok a kommunisták és a zsidók alakjában. Pók Attila hangsúlyozza azonban, hogy az út nem volt egyenes a Tanácsköztársaság bukása és a numerus clausus-ra vonatkozó törvény megszületése között. (Bűnbakkeresés és antiszemitizmus az első világháború utáni Magyarországon.) Rámutat azokra a kormányzati nyilatkozatokra és lépésekre, amelyek az antiszemita jelenségek megfékezésére, illetve a zsidó pénzügyi körökkel való együttműködésre irányultak, és egy külföldi szerzőt (Walter Pietsch) is idéz arra nézve, hogy e tendenciát nem bel-