Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szűts István Gergely: A műhelytől a szalonig. A Herendi Porcelánmanufaktúra a Monarchia idején (Ism.: Horváth Gergely Krisztián) I/228

229 TÖRTÉNETI IRODALOM hetők a munkásmozgalom-történet függelékeinek. Az üzem- és gyártörténet az így elszenvedett presztízsveszteséget máig nem heverte ki, miközben a gazdaságtörténeti érdeklődés amúgy is alulmaradt az olyan attraktívnak hitt irányzatokkal szemben, mint amilyen a genderkutatás vagy az alapkutatás nélkül is űzhető, interpretációközpontú új kultúrtörténet. Az elszórtan felbukkanó vállalkozótörténeti tanulmányok mellett az elmúlt két évtizedből csaknem teljesen hiányoznak az egy-egy iparágra, vagy éppen üzemre fókuszáló monografikus munkák. Szűts kötetének fő erőssége, hogy alapkutatáson nyugszik, eddig feltáratlan, sőt, részben korábban ismeretlen forrásokat használ. Témaválasztása rávilágít arra, hogy még egy olyan közismertnek hitt cég életében is, mint amilyen a Herendi Porcelánmanufaktúra, több évtizednyi, gazdaság- és üzemtörténeti szempontból feltáratlan időszakok húzódnak. A szerző a kutatás során a Veszprém Megyei Levéltárban őrzött, a korszakra nézve csekély terjedelmű, de értékes iratanyag mellett a fővárosi és bécsi közgyűjtemények anyagaira támaszkodott. A kötet a manufaktúra polgári kori történetéből is elsősorban az 1896 és 1926 közötti, Farkasházy Fischer Jenő nevével fémjelezhető időszakra fókuszál. Szűts tudatosan próbál egyensúlyozni „a hagyományos vállalattörténet és biográfia mezsgyéjén", ugyanakkor egy harmadik szempontnak is teret enged, amikor azt írja, hogy „a gyár történetét [...] annak mindennapi működése alapján közelítettük meg." (7-8.) Szűts megközelítésének erénye, hogy érzékeny olyan gazdaság- és társadalomtörténeti szempontokra is, mint amilyenek a konjunktúrák, a finanszírozás és a piacépítés kérdései, a gazdasági elit rekrutációja és a kapcsolathálók problémája, vagy éppen az életmód és a munkásjólét. A könyv kilenc nagyobb fejezetből áll, amelyekben párhuzamosan fut a herendi üzem és a Fischer család története. Az üzem előtörténetét itt nem érintve, a szerző Farkasházy Fischer Jenő személye kapcsán kiemeli, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerült a nagyapja alapította üzemet megszereznie, ami 1873 után egyik csődtől a másikig bukdácsolt. Először 1887-ben, 26 évesen ajánlott haszonbérleti szerződést sikertelenül, de 1892-es kísérlete is eredménytelen maradt. Harmadszorra, 1895-ben viszont már az állam kereste az együttműködés lehetőségét. 1896 szeptemberében 85 ezer forintért megvette a gyárat, de csak ötezer forint előleget adott. A jelentős adósság felvállalásához annak reménye adott Farkasházy Fischer Jenőnek bátorságot, hogy az 1900-as párizsi világkiállítás várható sikere nyomán majd rendezni tudja a kölcsönt. A kötet innen válik igazán érdekessé. Az olvasó folyamatosan több egymásnak feszülő, Farkasházy Fischer Jenő számára fel- és ezáltal megoldhatatlan konfliktussíkkal szembesül. E polaritások sajátos feszültséget adnak a szövegnek, az olvasó óhatatlanul is kíváncsi a végkifejletre: melyik lesz a domináns, milyen következményekkel jár egyik vagy másik irány követése. Az egyik legfontosabb ezen feszültségsíkok közül, hogy miként oldható meg egy nagy állóeszköz- és tőkeigényű, import alapanyagokból dolgozó (kaolin, festékek), minőségcentrikus, egyúttal rendkívül konjunktúraérzékeny ágazat/üzem finanszírozása. Stabilitást feltételező tervezés helyett a herendi beruházások inkább tekinthetők előremenekülésnek. Az előremenekülés három vissza-visszatérő stratégiában érhető tetten. A napi likviditási gondokkal küzdő cégnek létkérdés volt új piacok keresése, amelyek így nem a növekedést, hanem a túlélést szolgálták. A fejlesztések szintén csak a tulajdonos jövőbe vetett bizalmát, reményeit tükrözték, s nem feltétlen alapultak reális lehetőségeken. Az igencsak billegve működő cég emiatt folyamatosan próbálkozott állami támogatás, kedvezményes vagy kamatmentes hitelek megszerzésével is. Az előremenekülésnek volt egy negyedik, elvben kis kockázatú, de korábbi tapasztalatok alapján brandromboló útja: a tömegtermelés fokozása az egyedi minőséget képviselő művészi darabokkal szemben. Fischer Jenő színrelépését megelőzően ez a stratégia — az olcsó cseh porcelán versenyében — már többször megbosszulta magát, de a művész-tulajdonos elveivel sem fért össze. További, immár inkább társadalomtörténetileg értelmezhető feszültségek jelennek meg a herendi márkát mint hungarikumot újrateremtő Farkasházy Fischer Jenő identitás- és szerepkonfliktusaiban. Farkasházy Fischer Jenő asszimilált, már nagyapja révén nemességet szerző magyar zsidó, aki beágyazódik egy döntően római katolikus vármegyei közegbe, s aki vidéken állít elő világpiacra szánt ipari csúcsminőséget. A Párizsban tanult, magát a nagy- sőt világvárosi miliőben és kultúrában otthon érző — 1904-től a Fischer nevet elhagyó — Farkasházy Jenő ragaszkodik Herendhez, ahol azonban a világtól elzárva érzi magát. E termékeny konfliktusban a világpolgári értékrend, a szecessziós lelkület küzd a nagyapai örökséggel, a lokalitás és a hivatás tiszteletével. Minderre rátorlódik a művész és a cégvezető menedzser szerepkonfliktusa is, amely viaskodásban a cég húzta a rövidebbet. Az agglegény Farkasházy egyszemélyes családi cégként vitte a manufaktúrát annak minden terhével. Egyszerre volt keramikus szakember, formatervező ipar-