Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Gyáni Gábor: A posztmodern és a magyarországi történetírás I/177
180 A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE egymást követő mondat képvisel. Az utóbbi kifejezést abban az értelemben használom, ahogyan Paul Ricoeur definiálta.1 3 Nézzük Karsai első példáját, amely egy vagy néhány kiemelkedő történelmi személy biológiai létezésének, létük biológiai befejezettségének a konstatálása - egzisztenciális tényállítás formájában. A kijelentés látszólag mentes az értékeléstől vagy értelmezéstől; valójában nem hiányzik azonban belőle sem az értékelés, sem pedig az értelmezés mozzanata. Hiszen Valakinek (tehát egy kimagasló történelmi személyiségnek) az élettörténeti eseményét („tényét"), nevezetesen, hogy él (még) vagy már halott, önti nyelvi formába. Ez a „tény" pedig azért érdekes (fontos) annak, aki állítja, mert kellően nagy jelentőséget tulajdonít az adott személy(ek)nek, és a nevéhez (a nevükhöz) fűződő tetteknek. Ha az illető történész, akkor úgy értékeli őket és valamikori tetteiket, mint történelmileg fontos, emlékezetre méltó dolgokat. Ezzel persze óhatatlanul értelmezi is a múltat, hogy történelmet fabrikáljon végül belőle. Ha nem így lenne, akkor példaként sem támaszkodhatnánk az említett esetekre a ténybeliségről folytatott ismeretelméleti diskurzusban. Karsai másik példája nem egy adott tény egzisztenciális kijelentésbe foglalása, hanem egy múltban megesett (lehetséges) történet rövidre fogott előadása. Ennek a történetnek Sztálin az alanya, a szovjet parasztok a szenvedő tárgyai, a cselekmény pedig az erőszakos kolhozszervezés „ténye". A beszélő (a történész narrátor) ráadásul explicit módon minősíti (tehát értékeli) a múlt említett eseményeit, kijelentvén: „rendkívüli kegyetlenséggel" végrehajtott „kényszerintézkedések" társultak a kolhozok akkori megszervezéséhez. Jól látható tehát, hogy milyen reménytelenül összekeverednek akár a néhány mondatban összesűrített sztoriban is a ténybeliség, illetve az értékelés-értelmezés látszólag különálló elemei. Tanulságként levonható, hogy az elemi egzisztenciális tényállítást sem tekinthetjük az értékeléstől-értelmezéstől mentes fakticitás nyelvi kifejezésének. Nem szaporítva tovább a példákat, ennyiből is kiviláglik, hogy a magyarországi történetírásban szinte sikknek számít(ott) az elméleti kérdések iránti nagyfokú érzéketlenség, az ilyen ügyekben való járatlanság kinyilvánítása. És mi vajon a helyzet az országhatárokon kívül? A nemzetközi történetírói diskurzust tekintve a posztmodern felvetések történészi befogadása, azok szakmai fogadtatása a hazainál sokkalta differenciáltabb képet mutat.1 4 A hatástörténet három változatát különböztethetjük meg egymás-13 Vö. „Nem oldunk meg semmit, ha azt mondjuk, hogy a történész előadta bármely eseményt megfigyelhették a múlt tanúi: a múlt rejtélyét így csupán a rejtélyt előadó tanúságra (témoignage) toljuk át. Az elmúlt (avoir-été) éppen annyiban okoz gondot, amennyiben nem észrevehető, legyen szó akár az esemény, akár a tanúság elmúltjáról. Egy múltbeli észrevétel (el)múltsága (passéité) önmagában nem észrevehető, hanem emlékezetre méltó. Ezt a rejtélyt feloldandó alakítottuk ki a képviselet (rerésentance) vagy helyettesítés (lieutenance) fogalmát, jelezve ezáltal azt, hogy a történelmi konstrukciók igénylik, hogy valamely szemtől szembeni kérelemre való válasz rekonstrukciói legyenek." Paul Ricoeur: A szöveg és az olvasó világa. In: Paul Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Bp. 1999. 310. 14 A kérdésről írt tanulmányom: Gyáni Gábor: Történészek és a posztmodern szkepszis. In: Gebei Sándor - ifj. Bertényi Iván - Rainer M. János, szerk.: nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni". Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére. Líceum, Eger, 2011. különösen 79-86.
