Századok – 2013
TÖRTÉNETI IRODALOM - Mitrovits Miklós: Emlékezetpolitika és történettudomány. Pódiumbeszélgetés 2013. szeptember 28-án az ELTE BTK dékáni tanácstermében VI/1600
KRÓNIKA 1603 Stefano Bottom történész az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa elsősorban Földes György vitaindító téziseivel vitatkozott. Bottoni nagyon határozottan kijelentette, hogy nem hisz abban, hogy a mai Magyarországon, illetve a mai közép-európai közéletben ki lehet alakítani konszenzuális emlékezetet és az emlékezetpolitikai pluralitása mellett érvelt. Érvelése szerint eddig számos rendszerben, de különösen az 1948 és 1989 között létezett „kommunista rendszerben” az egyik irányzat monopóliumot élvezett és arra törekedett, hogy minden más irányzatot kiradírozzon az emlékezetből. Bottoni másik érve arra a létező feszültségre támaszkodott, amely az egyéni vagy lokális emlékezet és a hivatalos állami emlékezetpolitika között számos esetben érzékelhető. Az egyéni vagy lokális emlékezet ugyanis valóban nincs mindig konszenzusban az állam által sulykolt nézetekkel, sőt az államnak lehetősége van és ezzel gyakran él is, elfojtani az egyéni és a lokális emlékezeteket. Bottoni több olasz példával világította meg, hogy ez a probléma nem magyar-specifikus, hanem mindenüttjelen van. A konszenzus lehetetlensége mellett felhozott harmadik érve román példára támaszkodott. Bottoni azt hangsúlyozta, hogy addig nincs és nem is lehet konszenzus, ameddig a magyar állam nem szakít nyilvánosan a korábbi „kommunista” rezsimmel, azaz a kontinuitást nem mondja fel. Pozitívumként említette azt a politikai megrendelésre létrejött ún. „kommunizmus bizottságot”, amelyet 2006-ban a román elnök hozott létre azzal a céllal, hogy kinyilvánítsák a diszkontinuitást és kriminalizálják a korábbi rendszert. Bár maga Bottoni is elismerte, hogy ez a bizottság politikai céllal jött létre, mégis hiányolta a hasonló „gesztust” a magyar állam részéről. Véleménye szerint azért nem lesz konszenzus, mert Magyarországon nem volt szembenézés, nem volt egyértelmű szakítás a múlttal. Ez a helyzet végeredményben mintegy legitimálja a 2010 óta zajló agresszív emlékezetpolitikát. Bottoni azt állította, hogy ilyen előzmények után nem meglepő a mai doktriner kormányzati történetpolitika. A vitaindító előadások után tucatnyi hozzászólás következett, a történészek és a történelemtanárok mellett szociológusok, újságírók, filológusok is kértek és kaptak szót. Felmerült a francia múltfeldolgozás példája, ahol a konfliktusok végül konszenzushoz vezettek a második világháborút illetően. Kialakult ugyanis egy alap, azaz egyetértés alakult ki abban, hogy mindenki elítéli a nácikkal való kollaborációt, majd erre a konszenzusra épülve fennmaradhatott az emlékezet pluralitása. Tamás Pál szociológus arra hívta fel a figyelmet, hogy ha nincs kánon, akkor az akadémia nem tehet úgy, mintha lenne. Az egyes kutató, tudós elmondhatja a saját véleményét, de az nem a kánon. Ez a probléma az utcanevekkel is, a megállapítások ugyanis azt a benyomást keltik, mintha a szakmában egységes álláspont lenne a megítélt (elítélt) személyekről. Emellett azt is hangsúlyozta, hogy az utcanevek kérdésében nem szakmai álláspont született, mert az nem is tudományos kérdés. Domány András újságíró lengyel példákat hozva megállapította, hogy ott a korábbi időszakok egyoldalú, túlzó és sokszor hazug beállításait egy másik egyoldalú, túlzó és hazug beállítás váltotta fel, és most Magyarországon is ez történik. Arra is felhívta a figyelmet, hogy míg Franciaországban vagy Olaszországban az antifasiszta ellenállókat csak azért nem törlik ki az emlékezetből, mert kommunisták voltak, addig sajnála-
