Századok – 2013
TÖRTÉNETI IRODALOM - Mitrovits Miklós: Emlékezetpolitika és történettudomány. Pódiumbeszélgetés 2013. szeptember 28-án az ELTE BTK dékáni tanácstermében VI/1600
KRÓNIKA 1601 A vitát Pók Attila a Magyar Történelmi Társulat főtitkára nyitotta meg, majd négy vitaindító előadás hangzott el. Elsőként Földes György a Politikatörténeti Intézet főigazgatója kapott szót. Földes arra kereste a választ, hogy mi a viszonya a mindenkori emlékezetpolitikának a történelemtudományhoz és ezen belül elsősorban a jelenkor történetíráshoz. Földes az emlékezetpolitikát határozottan a mindenkor hatalmon lévő politikai irányzat történelempolitikájaként definiálta. Tézise szerint a viszony természetes állapota a konfliktus, mégpedig azért, mert a két tevékenység célja eltérő. Az emlékezetpolitika valójában nem a történelemről, hanem a jelenről szól, célja az adott társadalom tudatának formálása. Ezzel szemben a történettudomány a múltra fókuszál, azt akarja feltárni. Harmónia csak abban az esetben alakulhatna ki a két tevékenység között — folytatta Földes —, ha az emlékezetpolitika önmérsékletet tanúsítana, illetve eszközöket biztosítana a kutatások számára, s nem pedig eredményeket rendelne a történészektől. Az önmérsékleten elsősorban azt értette, hogy az emlékezetpolitika ne menjen szembe a szakmában elfogadott tételekkel, valamint ne törekedjen arra, hogy a nemzeti hagyományból kitagadja a különböző eszmei irányzatokat. Földes másik fő kérdése azt járta körül, hogy vajon az emlékezetpolitika kimeríti-e a kollektív tudatformálás funkcióját. Válaszában egyértelmű nemet mondott, ugyanis a kollektív tudatformálásban legalább ilyen fontos szerepe van a tudománynak, az oktatásnak és az ismeretterjesztésnek is. Földes abból indult ki, hogy a huszadik században Magyarországon hét rendszerváltás és ezzel együtt hét elitváltás zajlott le. Az új elitek minden esetben kísérletet tettek arra, hogy történelmileg is legitimálják magukat, míg elődjeiket delegitimálják. Azt is hangsúlyozta, hogy minden rendszerben voltak történészek, akik kiszolgálták a politikát e céljai megvalósításában. Földes azonban úgy látja, hogy 1989 két szempontból is változást hozott. Egyfelől a békét átmenet biztosította a kontinuitást, másfelől a régi elit nem tűnt el az új elit megjelenésével, azaz nem lehetett gyökeresen mást állítani, mint korábban. Ebben még az is szerepet játszott, hogy a történelemtudomány jóval előrébb járt, mint korábban, sőt még a rendszerváltás előtt megtörtént bizonyos események újraértelmezése (pl. 1956). 2010 azonban változást hozott abban a tekintetben, hogy egy új erőteljes történetpolitikai kurzus indult el, amely túllép az 1989 óta kialakult normákon. Ez az antiliberális és antikommunista kurzus felmondta a sorközösséget más irányzatokkal, ami súlyos következményekkel jár, hiszen egy nemzetet alapvetően a sorsközösség tart össze. Földes érvelése szerint, amennyiben az egyik irányzat eljut odáig, hogy másokat kitagad a sorsközösségből, hogy meg akarja tisztítani a saját hagyományait a „foltoktól”, miközben a többiekét „bemocskolja”, akkor az komoly kihívást jelent a szakmának. Ezzel az állapottal szemben a történettudománynak ki kell alakítania a saját álláspontját. Mit tehet a történész szakma? Tette fel a kérdést Földes György. Először is tisztességes vitákat kell folytatni a szakmán belül a különböző paradigmák között. Másfelől el kell utasítani a politika azon szándékait, hogy törvényszövegeknek megfelelő állásfoglalásokat adjon ki a szakma. Harmadszor, a tudománynak segítenie kell az oktatást, hogy el tudja végezni feladatait. Végül hangsúlyozta a tudomány és az oktatás autonómiájának szükségességét.
