Századok – 2013
MŰHELY - Gyarmati György: A Restaurációból konszolidációba vajúdó Kádár-rendszer egy epizódja VI/1581
1596 FIGYELŐ mások, 1962 második felétől — a Központi Bizottságnak az ötvenes évekbeli justizmordokat lezárni igyekvő határozata után — már inkább a konszolidációs „remény van a javulásra”31 habitus jelzése vált gyakoribbá. A változás konstatálása mellett viszont az utókori olvasó óhatatlanul él a gyanúperrel: a jelzett tendencia érzékelése közepette nem arról lehetett-e szó, hogy a titkosrendőrség érdeklődésének irányultsága is módosult? Kezdetben arra összpontosult a figyelem, hogy a rákosista érzület/mentalitás továbbélését detektálják. A szóban forgó 1962. augusztusi határozat után viszont normává rögzült a régi latin mondás időhöz-helyhez igazított változata: „Moszkva locuta, causa finita est.” (Moszkva döntött, a vitának vége.) Kádár János Hruscsov nyomdokát követve hozatott döntést a magyarországi viszonyokra átültetve, amit jobb, ha nem hagy figyelmen kívül a pártot szolgálni hivatott — s éppen újabb átalakításra ítéltetett32 — politikai rendőrség sem. A titkosszolgálati besúgójelentésekben úgy csapódott le a konszolidációs új irányvonal, hogy a maga módján igazolja vissza annak helyességét és egyre szélesebb körű érvényre jutását. A fennmaradt ügynök-kalászatok sokkal göröngyösebbnek láttatják ugyan a Kádári konszolidáció útját, mint a korabeli nyilvános politikai megnyilatkozások, mindazonáltal a besúgójelentések orientáció-váltása — strukturális forráskritikával próbálkozva — mintha az átszervezésen áteső politikai rendőrség igazodási készségéről/kényszeréről is tudósítana. Finálé. A felidézett történet Rákosira redukált végkifejletét Feitl István korábban említett, két évtizeddel ezelőtt közreadott könyvéből kellő részletességgel ismerhetjük.33 Noha Rákosi már a Fekete-tenger melléki Krasznodarban sem volt abban a helyzetben, hogy időnkénti áskálódásaival érdemben zavarhatta volna a „puha diktatúra korántsem puha, ravasz és taktikus diktátorának” vizeit,34 Kádár azért kieszközölte a hruscsovi pártvezetésnél, hogy persona non grata elődjét onnét is tovább száműzzék. Moszkvai döntés nyomán Magyarországtól 4000 kilométernyi messzeségben — a kazah-kirgiz-kínai határháromszögben —, meglehetősen nomád és még inkább izolált körülmények között töltötte Rákosi élete utolsó éveit Tokmakban. Onnét nézve egy budapesti összkomfortos cella is akár jobbfajta európai panziónak tűnhetett. A memoárok összes „állatorvosi ló” jellegzetességét magán viselő visszaemlékezéseinek a be31 „Juhász” hangulatjelentése, 1962. augusztus 23. ÁBTL 3.1.2. M-18.821/8.; „A magyarországi helyzet ma lényegileg más, mint a Rákosi féle időkben volt. Sok még mindig a hiba, a torzítás, de legalább lehet valamelyes formában szót emelni ellenük.” 1962. augusztus 6. u. o.; „A Kádár-vonal tovább erősödik, s vele a megértőbb, okosabb parasztpolitika. ... Épp a nehézségek fogják megértetni velünk, hogy a kissé hberálisabb útra kell lépni.” 1962. október 10. u. o.; „Annak a veszélye, amitől az elmúlt egy-két év során legjobban tartani lehetett — a közvetlen sztálinista restauráció — úgy látszik, most már nem fenyeget.” 1962. november 13. u. o. Ezt nem jelentette azt, hogy ne bukkanhatnánk a későbbiekben is balos-rákosista megnyilvánulásokra, de a besúgójelentésekben egyre inkább a kádári irányvonalat erősítő „hallomások” kaptak teret. 32 Lásd erről A megtorlás szervezete. A politikai rendőrség újjászervezése és működése, 1956- 1962. Szerkesztette: Cseh Gergő Bendegúz és Okváth Imre. ÁBTL - L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013. 33 Feitl István: A bukott Rákosi, i.m. 34 Vonyó József: A Kádár-éra Magyarországon. In: u. ő: Egy monolit rendszer árnyalatai. Tanulmányok Magyarország 1945 utáni történelméről. Kronosz Kiadó, Pécs. 2012. 122.
