Századok – 2013
MŰHELY - Gyarmati György: A Restaurációból konszolidációba vajúdó Kádár-rendszer egy epizódja VI/1581
1584 FIGYELŐ bizonytalankodásukat és készületlenségüket előírásszerű piszkálódásokkal is kompenzálni igyekvő — produkciója. Szó sincs arról, hogy Rákosinak lenne — úgymond — igaza, de az alkalmanként hajánál fogva előrángatott érveit és a felelősséget szisztematikusan másokra kenő magyarázkodásait az MSZMP megbízottai nem tud(hat)ták érdemlegesen tromfolni. A meghallgatás másik célszemélyének, Gerőnek a habitusbéli és pozicionális mássága is módot adott arra, hogy vele szemben faggatói inkább „tisztünkből eredően nem érthetünk egyet” alapállást képviseltek. Nehéz eldönteni, hogy Aczél és Nógrádi kérdezőbiztosi szerepe rendezői utasítás hiánya miatt, vagy annak ellenére sikeredett olyan gyatra színvonalúra, mindenesetre a hangzóanyagból és a leírt szöveg alapján is az a benyomás keletkezik, hogy az érdemi kérdéseket illetően a faggatok nem tudták — nem is nagyon tudhatták — sarokba szorítani a náluk sokkal nagyobb politizálási tapasztalattal rendelkező öreg rókákat. (Mivel a vegzatúrának ebben a fázisában volt leginkább egy — közönség nélkül is — cirkuszt csinálni jellege, úgy is mondhatnók, hogy Rákosi és Gerő többnyire „lejátszották” kihallgatóikat a porondról.) A krasznodari Rákosi-manézs. Rákosi Mátyás dramaturgiai szerepzavara abból adódik, hogy képtelen tudomásul venni: ő már nem az Olümposz egyik mellék-hegyormán trónoló kiválasztott - méghozzá (valaha) Moszkvában kiválasztott! Fölébe kerekedett utódjának hozzá szalajtott famulusai úgy tekintenek rá és úgy nyaggatják, mint egy bőrét mentve menekült, s időközben faképnél hagyott haramiavezért. Az MSZMP első titkárának — küldöttei révén közvetített — képletes kegyúri üzenete arról szólt, hogy aktuálisan élvezett komfortos számkiuetettségét is csak akkor tarthatja meg, ha elismeri bűntetteit és felhagy a hol Moszkvát, hol Budapestet ostromló kvázi-rehabilitálási ambíciójával, továbbá Kádár, valamint az általa megtestesített rendszerkorrekció elleni áskálódásával. Ehhez képest — egy kulcsmozzanatot leszámítva — az önigazoló magyarázkodás sok-sok apró, ám korántsem érdektelen részlete másodlagos marad. Ha nem került volna annyi emberéletbe és annál is jóval több megtört, kisiklatott életpályába, még azt is mondhatnók, hogy Rákosi visszamenőlegesen csinált paródiát a „kollektív vezetés” fétiséből. Zilált — időnként követhetetlenül csapongó — magamentő magyarázkodásai az uralma idejére visszavetített felelősség-megosztással operálnak, s amikor ezt maga is ingatagnak érzi, menetrendszerűen veti be az ultima ratio-t: Sztálin elvárásait-iránymutatásait, illetve a szovjet tanácsadók „mindent jobban tudni akaró” erőszakosságát, amelyekkel szemben nem volt apelláta. Noha ez utóbbi felelősségáthárításnak volt leginkább tárgyi alapja, azért válik az mégis ellentmondásossá, mert egyidejűleg szakadatlanul sérelmezi saját „szocializmust építő” érdemeinek el nem ismerését. Rákosi küldetéstudatos rögeszméssége a számkivetettségben is változatlan. Ugyanúgy senki nincs hozzá mérhető formátumú partner 1962-ben, aki nála jobb kapitánya és kormányosa lehetne a kommunizmus magyar hajójának, mint ahogy nem volt ötlete 1953 májusában, amikor arról faggatták Moszkvában, hogy pártfőtitkári és kormányfői pozíciójának egyikétől megválva, ki tölthetné be valamelyik felszabaduló tisztséget. Senkit nem talált arra méltónak.
