Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK AZ 1711. ÉVI SZATMÁRI BÉKE TÖRTÉNETÉRŐL - Kalmár János: Szatmár, 1711: vég, folytonosság, kezdet IV/875
876 KALMÁR JÁNOS latot, amely helyett egyes esetekben inkább felkelést, máskor meg szabadságharcot javasolnánk alkalmazni, lényegesebb ezúttal, hogy ennek nyomán igen hosszú időre (egészen 1848-ig) lezárultak a magyar, illetve az erdélyi rendek és bécsi kormányzat közötti fegyveres összetűzések. Legkésőbb Szatmárral végképp szertefoszlott ugyanis az az illúzió, amely az adott bel- és külpolitikai erőtérben, valamint erőviszonyok közepette esélyt adott az önálló „nemzeti fejedelemség" létrehozásának vagy más uralkodóházból származó személy trónra ültetésének, netán Magyarország függetlensége kivívásának. A folytonosság A befejezésnél jóval kevésbé, szinte egyáltalán nem szokás viszont beszélni az 1711 előtti és az azt követő időszak közötti folytonosságról. Nemigen szokott szóba kerülni ugyanis, hogy a különböző problémák megoldására, amelyek miatt a szabadságharc kitört, a felkelés fémjelezte megoldási elképzelések mellett létezett másik is. Az tudniillik, amelyiket a Habsburg-dinasztiához mindvégig hű — hagyományosan, bár meglehetősen helytelenül „labanc"-nak nevezett — magyar politikusok képviseltek. Ok a történeti munkákban — ha egyáltalán említik őket — legfeljebb a szatmári kompromisszum tető alá hozásával kapcsolatban kerülnek szóba, akkor is úgy, hogy működésük minősítését mindenekelőtt Rákóczi elképzelései megvalósulásának mértékéhez szabják. Már az is sokatmondó, hogy egyikükről sem készült tudományos életrajz. Nem kivétel ez alól a még az utóbbi időben egyébként több vonatkozásban is az érdeklődés homlokterébe került Esterházy Pál sem, akinek politikusi működéséhez mindennek ellenére továbbra is szinte úgy viszonyul a kutatás, mintha legkésőbb 1703-ban elhunyt volna, bár köztudott, hogy egészen 1713-ban bekövetkezett haláláig ő volt a nádor. A Habsburg-uralkodóházhoz hű magyar főnemesség törekvéseinek történetírásunk által való mellőzése annál nehezebben menthető, mivel nagyobb részük, mindenekelőtt a magasabb világi méltóságok viselői, továbbá a katolikus püspökök (az utóbbiak két, bár ezek közül is az egyik esetben vitatható kivétellel5 ) többnyire nem változtatták meg a bécsi udvarhoz való korábbi viszonyu-5 Telekes(s)y István egri püspökre (1699-1715) gondolunk, aki kuruc fogságából való szabadon engedése után valószínűleg egyházának szolgálata érdekében látta el újra a felkelők ellenőrzése alatt álló egyházmegyéjében püspöki hivatalát és — sok máshoz hasonlóan —- bizonyára nem meggyőződésből fakadó indítékból írta alá 1707-ben Ónodon az uralkodóház trónfosztását. Gebei Sándor: „Rákóczi püspöke", Telekesy István egri püspök. In: Povstanie Frantiska Rákócziho 1703-1711 (v novsom priblízení) / Rákóczi-szabadságharc 1703-1711 (újabb megközelítésben). Ed. Peter Kónya. Fresov 2005. 174., 177. A másik kivétel Dolny István, 1699-től 1707-ben bekövetkezett haláláig csanádi megyéspüspök volt. Misóczki Lajos: Vallás- és egyházügy a Rákóczi-szabadságharc idején. Gyöngyös 2009. 39.; R. Várkonyi Ágnes ugyan összesen három Rákóczi-párti püspököt említ — nem nevezve meg őket (R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc államáról. In: Az államiság megőrzése. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharcról. Szerk. Czigány István. Bp. 2002. 256.) —, akik közül a harmadik esetében alighanem Kaminszkij Petroniusra/Péterre görög katolikus szerzetespapra gondolhatott, akit II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, azt követően nevezett ki munkácsi püspökké, hogy Kaminszkij elűzte onnan a törvényes püspököt, De Camillis János Józsefet, aki nem sokkal utóbb, 1705-ben meghalt. Véghseő Tamás: „...mint igaz egyházi ember..." A történelmi Munkácsi Egyházmegye görög katolikus egyházának létrejötte és 17. századi fejlődése. (Collectanea Athanasiana 1/4.)
