Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK AZ 1711. ÉVI SZATMÁRI BÉKE TÖRTÉNETÉRŐL - Kovács Ágnes: Károlyi Sándor és Pálffy János a szatmári megegyezésért IV/853
Kovács Ágnes KÁROLYI SÁNDOR ÉS PÁLFFY JÁNOS A SZATMÁRI MEGEGYEZÉSÉRT Nyolc éven át tartó küzdelem után 1711. április 29-én, a szatmári egyezség létrejöttével, lényegében lezárult a Rákóczi-szabadságharc. Mivel a több hónapon át tartó tárgyalások eseményei és a megegyezés dokumentuma meglehetősen jól ismertek, dolgozatomban nem ezekről, hanem egyrészt magukról a megegyezőkről, másrészt arról szeretnék értekezni, miért tudott — ha kitérőkkel is — a megegyezés két „főszereplője", Károlyi Sándor és Pálffy János együttműködni, illetve milyen tényezők játszottak még szerepet a kettejük békeművének is nevezett politikai kompromisszum megszületésében. Báró Károlyi Sándor 1669-ben született Olcsvaapátiban, báró Károlyi László és báró Sennyey Erzsébet gyermekeként. Három esztendősen félárvaságra jutván, az özvegy apa igyekezete ellenére Sándornak meglehetősen hányattatott gyermek- és ifjúkora volt, amelyet még az északkelet-magyarországi politikai és katonai események is nehezítettek. A család egyetlen férfiörököseként, apja halála után, csaknem húsz évesen lett Szatmár vármegye főispánja. Ekkor már nős ember volt, 1687 nyarán kötött házasságot gróf Barkóczy Krisztinával. Fiatal kora ellenére nem csak családfőként, hanem főispánként is felelősségteljesen látta el feladatait,1 ami ebben az országrészben az érettebb és több tapasztalattal rendelkező vármegyei vezetők számára sem volt könnyű. Komoly gondot és állandó kihívást jelentett az itt állomásoztatott, nagy létszámú katonaság ellátása, a tisztek és a hivatalnokok visszaélése, az emiatt folyamatosan növekvő társadalmi elégedetlenség, amely hamarosan szervezkedésekhez és felkeléshez vezetett. A dolhai csata (1703) után az uralkodó iránti hűségében ekkor még sziklaszilárd Károlyi úgy vélte, hogy nem csak szűkebb pátriájának, hanem a kormányzatnak is segít, ha személyes tájékoztatást ad a kialakult helyzetről, és felhívja a figyelmet a várható veszélyekre. Mint tudjuk, útja nem járt eredménnyel, s még Bécsből hazafelé értesült arról, hogy amitől óvni akarta az országot és a Habsburg Monarchiát, már be is következett: a kurucok feltartóztathatatlanul nyomulnak előre. Károlyi joggal érezhette úgy, hogy az uralkodó, I. Lipót király magára hagyta a magyarokat a veszedelemben, holott azt az ország törvényeinek megsértésével jórészt maga idézte elő. Saját családja és birtokai is hamar veszélybe kerültek, és csak felesége, Barkóczy Krisztina ügyességén múlt, hogy mind a császáriak, mind a kurucok megkímélték őket. így Károlyi számára kelet-magyar-1 Kovács Ágnes: Károlyi Sándor főispáni tevékenysége a XVII. század végén. Hadtörténelmi Közlemények 107. (1994: 4. sz.) 56-61.
