Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848-1867 II. Abteilung: Das Ministerium Schwarzenberg. Bd. 4. 14. Oktober 1850—30. Mai 1851. (Ism.: Deák Ágnes) III/735
736 TÖRTÉNETI IRODALOM „erős emberei", Schwarzenberg miniszterelnök és Bach belügyminiszter is ezt az álláspontot képviselte), mondván, egy évvel korábban is nagy fokú passzivitást mutatott a főváros közönsége. A birodalmi tanács volt valójában az a trójai faló, amely a döntő lökést megadta az alkotmányosság koncepciója elleni támadáshoz, s ezzel láthatólag a miniszterek is tisztában voltak. Az uralkodó ritkán vett részt a testület ülésein, ilyen alkalmakkor egy-egy ügyet kívánt a minisztertanács napirendjére tűzni: 1850. november 12-én például azt, hogy bonyodalmakhoz vezetne, ha a hadseregnek az alkotmányra is, nemcsak az uralkodóra kellene esküt tennie; vagy 1851. május 13-án azt, milyen előnyökkel járhat, ha kiszolgált altiszteket alkalmaznak a közigazgatásban hivatali segédszemélyzet gyanánt. Beszédes példák ezek az uralkodót ekkoriban leginkább foglalkoztató ügyekről. A birodalmi tanács felállításáról folytatott viták mellett a másik fő eseménye ennek az időszaknak az a már-már háborúval fenyegető konfliktus, amelyet a német egység kérdésében kialakult patthelyzet eredményezett. 1850 őszén ugyanis a háború küszöbére ért a két egymással farkasszemet néző német nagyhatalom. Október végén azonban elhatározzák, a tárgyalóasztal mellett kísérlik meg rendezni ellentéteiket a Német Szövetség reformjával kapcsolatban. December végétől kezdve Drezdában folyt a német államok konferenciája, mely azonban inkább Poroszország túlsúlyát eredményezte. Végül a két hatalom titkos védelmi szövetséget kötött, amely azután 1857-ig érvényben volt. Felhívja a figyelmet Kletecka bevezetőjében arra a tényre, hogy míg a háborús konfliktusról (a hadsereg többlet pénzigényéről, stb.) Schwarzenberg miniszterelnök—külügyminiszter rendszeresen tájékoztatta minisztertársait, a drezdai konferencia ügyei már egyetlen egyszer sem kerültek a testület napirendjére. Más kérdésekben is érzékelhető a vitákból a minisztertanács és a katonai hatóságok ellentétei, ahogy a birodalmi és tartományi katonai parancsnokságok igyekeztek a birodalom számos pontján még fennálló ostromállapot viszonyai között megszerzett politikai befolyásukat megőrizni s érvényesíteni akaratukat a civil hatóságokkal szemben: Bécs katonai kormányzója, Ludwig Weiden báró például több intézkedését sem egyeztette a miniszterekkel, amit azok rossz néven vettek, de láthatólag sokat nem tehettek ellene. 1851 tavaszán a Soldatenfreund című lapban megjelent, civil tisztviselőket támadó cikkek kapcsán kérték a miniszterek Weldentől a szerkesztő szigorú figyelmeztetését. Mindeközben a minisztertanács is a hatalomkoncentrációt, a centralizációt támogatta, s az állampolgári tevékenység újabb és újabb területeit igyekezett ellenőrzése alá vonni. Példa erre a kísérlet a bécsi börze megregulázására 1850. november végén. Ezekben a hónapokban került sor a rendőrségi szervezet megújítására, a helyi rendőri szervek állományában a személycserékre. (Ismét csak sokat elárul az erőviszonyokról az, hogy a miniszterek testületében rendőrségi kérdésekről nem folyt vita, leginkább csak bejelentette Bach a megszületett uralkodói döntést.) Mindezen sok-sok apró napirendi pont mellett olyan nagy horderejű rendelkezések is kerültek a miniszterek elé, mint például az úrbéri kárpótlás alapelvei, a büntetőtörvénykönyv egyes paragrafusainak módosítása, a később kiadott sajtópátens rendelkezései, melyek — Helmut Rumpler és Stefan Malfcr joggal hívja fel rá a figyelmet az előszóban — a következő évek hosszú során át részben vagy egészben hatályban maradtak, s számottevő mértékben formálták ennek a periódusnak a történeti arculatát. A magyarországi viszonyok tekintetében ez a kötet kiegészítő információkat tartalmaz, főképp a formálódó hivatalnoki kar kiválasztásának szempontjairól. A közigazgatás, egyes szakigazgatási szervek felépítéséről már korábban hozott döntések nyomán ugyanis a hivatalnokok (kerületi főispánok, törvényszéki elnökök, a helytartóság hivatalnokai) kinevezése volt ekkoriban napirenden. A kerületi főispánok személyének kiválasztásánál vita elsősorban arról folyt a miniszterek között, milyen mértékben kell figyelembe venni a nemzetiségi hovatartozást, az országban való honosságot. Bach ekkor még csak átmeneti intézkedésként szólt tartományon kívüliek alkalmazásáról, bár már ekkor azt feltételezi, hogy a hazai hivatalnokok csak arra használnák fel hivatalukat, hogy meghiúsítsák a kormány intézkedéseit. A bírósági szervezet felépítéséről viszont csak 1850. december elején született döntés, s 1851 tavaszán került terítékre a magyarországi városok igazgatásának szabályozása. Folytak tárgyalások a magyarországi hivatalnokok egyenruhájáról is, de ekkoriban még úgy tűnt, inkább az egységes birodalmi egyenruha mellett foglalnak állást a miniszterek. Az ügy elakadt, majd csak 1852-ban vett újra lendületet a „Bach-huszárok" nemzeties egyenruhájának bevezetésével. Erdélyben és a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságban is ekkoriban születtek az állami intézményrendszert rögzítő miniszteri rendeletek.