Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Álcárok és az álcár jelenség Moszkóviában (Ism.: Sashalmi Endre) III/725

726 TÖRTÉNETI IRODALOM tim cár helycseréjével" azt a problémát volt hivatott megoldani, hogy miként lehet bevinni az ellenállás elvét tagadó hagyományos ideológia keretei közé az ellenállás elvét úgy, hogy az mégis megmaradjon a „jó cárban" való hit paradigmájában. (Tehát a regnáló cár azért nem lehet igazi cár, mivel nem az elvárásoknak megfelelően uralkodik. ) A zavaros időszak utáni álcárokról szólva kifejti, hogy ők nem törekedtek az éppen hatalmon levő cárral való helycserére, azaz közvetlenül nem léptek fel ellene, hanem más előnyöket reméltek attól, hogy másnak adták ki magukat - már csak azért is, mert közülük számosan nem is Oroszországban próbáltak szerencsét. M. Perrie, az álcár jelenség egyik legelismertebb mai kutatója A 17. századi álcárok és a regnáló cár legitimitásának kérdése (66-88.) című tanulmányában az Oroszországban és külföldön e században felbukkant álcárokat veszi górcső alá, két részre osztva őket: ún. dinasztiaközi illetve dinasztián belüli álcárokra. Az előbbi kifejezés alatt azt érti, hogy egy-egy regnáló cár legitimitását olyan álcárok vagy álcárevicsek vitatták, akik egy másik családhoz tartoztak - ilyen volt maga az álcár jelenség már annak kezdetekor, amikor az I. Ál-Dmitrij Borisz Godunov (1598-1605) ellen, míg a II. Ál-Dmitrij Vaszilij Sujszkij (1606-1610) ellen lépett fel. Ok egyértelműen a trónt akarták megszerezni. Ugyanakkor a dinasztián belüli álcárok, így pl. a magát az utolsó Rurikida, Fjodor cár (meghalt 1598-ban) sohasem létező fiának kiadó Péter Fjodorovics, a trónkövetelő „rokont" I. Ál-Dmitrijt támogatta, ő maga viszont nem törekedett a trónra. Mint ahogy példának okáért a Romanovok idején, a Razin-felkelésnek (1667-1672) afféle plusz legitimációt adó Alekszej Alekszejevics álcárevics titokzatos alakja sem, akit senki nem láthatott, de akiről azt mondták, hogy Alekszej Mihajlovics cár (1645-1676) 1670-ben elhunyt fia. A Razin-felkelés érdekessége ugyanakkor az, hogy abban a lázadás kétféle legitimációs eleme ötvöződött: Razinnak és az általa kitalált álcárevicsnek a tevékenysége ugyanis nem a cár, hanem a bojárok ellen irányult. Azokat a 17. századi mozgalmakat pedig, főként városi lázadásokat, amikor a lázadást a cárt gúzsba kötő gonosz bojárok elleni fellépéssel indokolták a felkelők, a „lázadás a cár nevében" (értsd: lázadás a ,jó cár" nevében) elnevezéssel illeti a történetírás, s ezek fontos vonása volt, hogy magának a hatalmon levő cárnak a legitimitását nem kérdőjelezték meg, hanem annak környezete vagy funkcionáriusai ellen irányult a felkelés. A 17. századi lázadásokban általában nem voltjellemző álcárok fellépése vagy felléptetése. A kozákok esete azonban némiképp más volt - ezeket a mozgalmakat időnként az álcár eszme színezte: ugyanis a Razin-felkelés is alapvetően az előbb említett („lázadás a jó cár nevében") sémába illeszkedett. Razin nem akarta Alekszej Alekszejevicset apja, a regnáló cár helyébe ültetni, de jól jött neki egy olyan személy, aki a bojárok elleni fellépésének plusz töltetet adhatott. Sőt, amint tudjuk, Razin nemcsak azt állította, hogy Alekszej cárevics van nála, hanem a hivatalából 1666-ban letett Nyikon pátriárka is, akiket Asztrahanyban egy-egy fekete, illetve vörös bársonnyal lefüggönyözött bárkában rejtegetett a külvilág szemei elől. Ami a cári hatalom legitimitásának kérdését illeti, azt Perrie szerint az általa elkülönített mindkét csoport, azaz a dinasztiaközi illetve dinasztián belüli álcárok is azonosan látták: az igazi cár, a cári vérből született uralkodó volt - a nem igazi cár pedig bitorló. Az örökletesség volt tehát a monarchikus legitimitás záloga. „Az egyszerű nép számára ugyanis az örökletesség világosabb és konkrétabb fogalom volt, mint az isteni kiválasztottság", s valószínűleg ennek az egyszerű ténynek tudható be, hogy a 17. század elejének dinasztikus krízise idején az álcár jelenség nagyjelentőségre tett szert - írja Perrie. N. M. Rogozsin tanulmánya, A 17. század - a választás évszázada (89-99.) véleményem szerint erősen kilóg a kötetből, mivel nemcsak hogy az álcár jelenséggel, de még magával a választásnak az elvével is csak igen röviden, s kevéssé fókuszáltan foglalkozik. Sok kérdést érint ugyan az írás (prikázok, ideológia stb), de egyikben sem mélyed el. Ami a 17. század értékelését illeti, ez az orosz történelem régi kategorizálását követi, mely szerint a 17. század folyamán a rendi-képviseleti monarchiát felváltotta az abszolút monarchia, minthogy a cári hatalom korlátozására tett kísérlet kudarcot vallott 1613-ban. I. O. Tyumencev tanulmánya, Az álcár jelenség születése Oroszországban a 17. század elején (100-130.) viszont éppen ellenkezőleg, igen jól fókuszált, a három Ál-Dmitrij példáján keresztül tárgyalja magát az álcár jelenség megszületését, valamint annak historiográfiai kritikáját adja. Legfőbb következtetése az, amely cáfolja a nézetet, miszerint a nép körében élő ún. társadalmi utópisztikus legendák létezése lett volna az álcár jelenség oka. Ugyanakkor az I. Ál-Dmitrij utáni álcárokat mindössze „álcár-báboknak" tartja, akik, ellentétben a jelenség prototípusával, csak eszközök voltak más erők kezében. D. V Liszejcev A Moszkvai állam prikázapparátusa az I. Al-Dmitrij idején (131-154.) című írásában egy olyan forrást vizsgál („Feljegyzés a cári udvarról"), amely már a 19. század óta ren-