Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Péter Katalin: Házasság a régi Magyarországon, 16-17. század (Ism.: Mézes Ádám) II/494

496 TÖRTÉNETI IRODALOM Az érzelmek tárgyalása mindazonáltal csak a könyv kisebb részét foglalja el, a korábbi fejezetekben a vizsgált korszak házassági gyakorlata tárul fel az olvasó előtt. E gyakorlat kereteit az egyházi rendelkezések adták, megszabták például a házasulandók minimális korát, a szertartás mikéntjét, helyét, nem engedélyezték a házasságot, ha a házasodni kívánók között nagy volt a korkülönbség, tiltották a házasodást a negyedik rokonsági fokon belül. A szerző azonban rámutat, hogy bár általában véve okosabb volt szem előtt tartani a házasodás szabályait, azért előfordult, hogy eltértek tőlük: el lehetett titkolni például a rokoni kapcsolatot, vagy előzetes felmentést lehetett kérni. Hangsúlyos része a kötetnek az arisztokrata és a jobbágyi házassági piac működésének feltárása. E fejezetben is kimeríthetetlen a szerző ötletessége, ahogyan a házassággal összefüggésbe látszólag egyáltalán nem hozható forrásokból is meggyőzően képes jelentőségteljes információkat kisajtolni. Azt a fontos megállapítást például, hogy a korban a házasság volt a felnőtt emberek természetes állapota, nem pedig a nőtlenség, illetve hajadonlét, egyebek között az 1514-es megtorló törvényekből szűri le. A Dózsa-felkelés megtorlására hozott fő törvénycikkely ugyanis „nős parasztok"-ról beszél, s Péter Katalin erre alapozza igen meggyőző következtetését. Szerinte ugyanis e megfogalmazás ott tulajdonképpen a „minden jobbágy" szinonimája, vagyis akkoriban a jobbágyok természetes állapota a házasság kellett legyen (45.). Az özvegység általában nem tartott sokáig, érdekes viszont, hogy.vagy nagyon elesettnek, vagy nagyon tekintélyesnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki özvegy maradjon. Ilyen tekintélyes özvegynek tekinti a szerző például Vér Miklósnét, akinek unokáját nem szülei, hanem nagyanyja után írták be a sárospataki városkönyvbe: „Vér Miklósné unokája" (54.). Számtalan a példa az újraházasodásra, nem volt szokatlan a háromszori házasság. Ennek több izgalmas összefüggésére hívja fel a szerző a figyelmet. Például arra, hogy így már érthetőbbek a korabeli prédikációkban is megfogható aggodalmak, hogy a túlvilágon ki kinek lesz a házastársa (51.). A jobbágyok társkeresési gyakorlatának felvázolásához a szerző történeti demográfiai elemzéssel is él. Pozsony megye példáján vizsgálja meg a falvak lélekszámát, vagyis a potenciális házastársak számát, s arra a meglepő következtetésre jut, hogy a falusi pártalálás valószínűsége a korszakban szinte a nullával volt egyenlő. Átlagosan ugyanis falvanként csupán mintegy kéttucatnyi eltérő nemű kortársat „számol ki", ezek közül viszont sokan lehettek rokonok, akik egymással elvileg nem köthettek házasságot (76.). Főként tehát falun kívülről házasodhattak, akár a korban nagynak számító távolságból is, mint például az a jobbágy, aki 60 kilométerről hozott magának feleséget (85.). Az arisztokraták házassági piacának leírásakor a szerző csak az általa mindennapi megismerésnek nevezett módszert alkalmazza, így ha tendenciákat nem is, annyit megtudunk, hogy előfordult ugyan az arisztokratáknál, hogy helyből házasodtak, azaz a saját udvartartásból vettek párt, de számukra a házassági piac tulajdonképpen az egész országra kiterjedt, sőt sok esetben annak határain is túlnyúlt. Ha a korban szinte mindenkinek volt házastársa, ugyanakkor az emberek a lakóhelyükön csak ritkábban találhattak párt, nemcsak a szerző, hanem az olvasó is izgalmas kérdésnek tekintheti, hogy milyen alkalmak, szokások teremtettek lehetőséget a fiatalok pártalálására. Az úri osztály esetében a társkeresési gyakorlatot az élénk, mozgalmas társasági élet (lakodalmak, keresztelők, temetések, fürdőbe járás, váratlan látogatások vagy a királyi udvari élet) és a kiterjedt rokonság házasságközvetítő tevékenysége határozta meg. Falun az könnyítette a pártalálást, hogy a különböző találkozási pontok (a munka, a templom, a falu kútja, a vásár, piac, a borbeszerzés, illetve az ünnepnapok, a búcsúk, a körmenetek stb.) révén a faluban mindenki ismert mindenkit, és az ismeretségek a környék más falvaira is kiterjedhettek. Péter Katalin református egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján külön fejezetben tárgyalja az általa karneválinak besorolt alkalmakat, amelyek segíthették a fiatalok pártalálását. Ilyen egyebek között a fonó, ahol a falu fiataljai téli estéken összeültek dolgozni és szórakozni, és ahol — legalábbis a lelkészek dörgedelmei szerint — igencsak szabadosan viselkedtek, beleértve akár a szexuális kapcsolat létesítését is. Hasonlóan működött e téren a források szerint az ivó is, de ettől függetlenül talán kissé sommásnak értékelhetjük a szerző azon megállapítását, hogy a fonó és az ivó „várhatóan szeretkezésbe forduló összejövetelek" lettek volna (108.). Összességében az is felmerülhet az olvasóban, hogy ha a falu házassági piacként lényegében működésképtelen volt, miért időzik a szerző viszonylag hosszan a falusi, általa karneváliként emlegetett társkeresési alkalmaknál, s miért nem foglalkozik például a saját maga szerint is jelentősnek tekintett távolról házasodás módszereivel, a feleségkeresési utak gyakorlatával. A kora újkori házasodási gyakorlat alapján Péter Katalin arra a következtetésre is jut, hogy bár a kor jobbágyai és arisztokratái körében nem volt példátlan a szerelmi házasság, a Thurzó