Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Péter Katalin: Házasság a régi Magyarországon, 16-17. század (Ism.: Mézes Ádám) II/494

495 TÖRTÉNETI IRODALOM van: részben kevés olyan forrás van, amely a korabeli emberek (értelemszerűen különösen a jobbágyok) érzelmeiről adna tájékoztatást; másfelől pedig, ami van is, annak nagy része sokkal inkább szól a gyűlöletről, mint a szeretetről (érvényes ez elsősorban a peres jegyzőkönyvekre). Ebből is következően nincs esély annak kvantitatív meghatározására, a házasságok mekkora része alapult szeretetteljes kapcsolaton. így a szerző kénytelen egyedi esetekből levonni általános érvényű következtetéseket. Eközben egyfelől felfedezi a szerelem és meghittség jeleit, másfelől pedig feltárja, hogy a környezet miként reagált különböző házasságokra, mely házassági viselkedéseket tartott természetesnek, melyeket elfogadhatatlannak. Az egyedi esetek ilyetén vizsgálatának természetesen megvannak a maga veszélyei, különösen, ha az egyes források szereplői gyakran éppen a kiegészítő források hiánya miatt csak bajosan kontextualizálhatók. A szerző éppen ezért hajlamos lehet nagyobb súllyal figyelembe venni azokat az adatokat, amelyek alátámasztják a hipotézisét, továbbá előszeretettel ruházhat fel az elméletét megerősítő értelmezéssel egy önmagában semleges adatot. Ezt azonban nehezen vethetnénk a szerző szemére, hiszen következtetései rendszerint — néhány kivételtől eltekintve — óvatosak. Elhamarkodottnak találom például Péter Katalin azon következtetését, hogy ha Wesselényi László szeretőjét egy alkalommal férfiruhában látták távozni a légyottról, más forrásokból meg azt tudni, hogy László apjának második felesége, Széchy Mária férfi katonai öltözetben „szeretett" lovagolni, akkor Wesselényiéknél „a transzvesztita nők iránti érdeklődés apáról fiúra öröklődött" (15.). A valóban megalapozott következtetéshez ugyanis a két esemény körülményeinek kiterjedtebb ismeretére volna szükség. A problémára maga a szerző is reflektál — igaz, csak az érzelmek diagnosztizálásával kapcsolatban —, amikor elfogadja, hogy ha bizonyos gesztusokat ő a szerelem tünetének tekint is, más történészek vagy laikusok ugyanabban semmit sem vagy egészen mást látnak meg (149.). Rendkívül színes és bőséges forrásanyag „fedi fel" az olvasó számára a meghittség, a szeretet jeleit. Hallunk például arisztokrata férjekről, akik férjtársaiktól kérnek tanácsot, mi módon segíthetnének beteg feleségükön (138.), jobbágyasszonyokról, akik boszorkánytól kérik, hogy varázsolja férjüket újra szerelmessé (132.). Legmeggyőzőbb adatait mégis szélsőséges szituációkban keletkezett forrásokból nyeri — meglátása szerint az ilyen források jól tanúsíthatják a korabeli emberek érzelmi világának bonyolultságát —, olvashatunk például férjekről, akik a rokoni helytelenítés ellenére megbocsátanak hűtlen asszonyuknak, vagy olyanról is, aki egész Debrecen felgyújtásával fenyegetve próbálja megakadályozni a bíróságot abban, hogy az a feleségét boszorkányként elítélje (138-139.). A szerző egyik jellegzetes érvelési módszere, hogy egyes adatokból a környezet által természetesnek tekintett viselkedésmódra következtet: „Hangulat, attitűd, szokás kitapintása [...] nem reménytelen. Meg lehet vizsgálni, hogy a környezet hogyan viszonyul a jó és a rossz házassághoz. Következtetni lehet rá, melyiket tartja természetesnek." (123.). Egy apa úriszék előtt tett vallomásából kiderül például, hogy azért vitte haza a lányát a vejétől, mivel az azt „gonoszul tartotta, szidta, verte, nem úgy tartotta, mint ember feleségét tartani szokta" (131.) A peres anyagokkal foglalkozó történészek megszokott módszere, hogy a korban érvényes normát a per szereplői által felhozott érvekből vezetik le, nem törődve az érv hitelességével, hiszen a nyilatkozattevők „akár igazat mondtak, akár nem, hihetőnek tartották" az előadott érvet ( 122.). Péter Katalin is él ezzel a módszerrel. A megye lelkészeinek gyűlése hosszas huzavona után azért engedélyezi egy ötven év körüli nő és egy 17 év körüli férfi házasságát, mert „nagy köztök az szeretet" (155.). Ebből a szerző azt a következtetést vonja le, hogy a házastársak közti szerelmet az egyházak képviselői is annyira fontosnak tartották, hogy időnként képesek voltak eltérni saját vallási előírásaiktól is, ebben az esetben a nagy korkülönbség tilalmától. Az ehhez hasonló példákból a szerző leszűri, hogy „a természetes érzés házastársak között a szeretet volt" (133.). Érdemes itt megjegyezni, hogy nem definiálja pontosan, mit ért jó házasságon. A felsorakoztatott példák közül megítélésem szerint sok nem annyira a házastársak közti szeretet, hanem „mindössze" a rendezett, harmonikus házasélet normájának kifejeződése, az pedig nem egyértelmű, hogy a kifelé jó, nyugodt házasság egyúttal meghitt vagy szeretetteljes házastársi viszony is volna. A mindennapi megismerés módszerét követő szerző tehát antropológusként járt mintegy fel-alá a megfigyelt közösségben, azaz a forrásai között. E tevékenység eredménye sok kis színes történet, amelyek informatív és szórakoztató utazóregénnyé állnak össze. Nem akarván beskatulyázni a művet — tiszteletben tartva, hogy ettől a szerző maga is ódzkodott —, úgy véljük, az érzelmekről szóló fejezetei Huizinga szellemtörténeti esszéjéhez teszik hasonlatossá.