Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - Petr Hlavacek: Die Böhmischen Franziskaner im Ausgehenden Mittelalter (Ism.: Lázs Sándor) II/490
493 TÖRTÉNETI IRODALOM művészetben jelent meg: az obszervánsok prágai és pilseni templomában kehelyábrázolásokat helyeztek el. Az 1465. évi bécsi tartományi káptalan azonban tiltotta az ilyenfajta ábrázolásokat, az ekkor megválasztott generális vikárius, Bolognai Márk pedig vizitációs körútján megparancsolta a képek elégetését. Végül csak két kép esett áldozatul a tisztogatásnak, az egyik a Szentháromság „különösnek tetsző" ábrázolása volt, a másik a Megváltó „furcsá"-nak tartott képe. Ezen Krisztus a vérével telt kehely tartalmát önti át egy királyi koronába, amelyből madarak isznak. A Bolognai Márk generális vikárius vizitációs útjának az adta a jelentőségét, hogy ekkor már megszűnt a csendes béke Podjebrád György és az obszervánsok között. Kapisztrán János halála után (1456) az obszervánsok vezetése meggyőzte a cseh királyt, hogy segítse a ferencesek reformkongregációját, hiszen az obszerváns életmód — apostoli szegénység, szigorú fegyelem — nem áll távol a kelyhesek eszményeitől, ráadásul ezzel a támogatással a király védekezhetne az eretnekség vádja ellen. így történt, hogy az „eretnekek királya" kimagasló érdemeket szerezhetett az obszerváns kolostorok alapításával. Úgy látszik azonban, hogy Podjebrád György érdemei 1461-re elhomályosultak. Abban az évben a pápa a cseh királyság és a környező országok inkvizítorává ismételten a veronai Gabriel Rangonit nevezte ki, aki sietve levelet küldött az utraquista hitű királynak, hogy szakítson az eretnekekkel. A cseh király azonban hallgatott és nem teljesítette titkos koronázási esküjét, hogy visszatéríti országát a pápa fennhatósága alá. A türelem 1464-re fogyott el teljesen, ekkor megszakadt a hivatalos kapcsolat és a béke a király és az obszervánsok között, II. Pál pápa pedig 1466-ban megfosztotta trónjától Podjebrád Györgyöt. A további történet jól ismert. 1469-ben Mátyás vette át az uralmat, az obszervánsok pedig ettől fogva az ő kegyeit keresték. Az 1469. évi, Breslauban megtartott tartományi káptalanon az addig alig ismert prédikátort, Galgóci Pétert (Peter von Golgotz) választották meg a provincia vikáriusává. A kapcsolat azonban az előbbiekben bemutatottnál sokkal mélyebb volt az obszerváns ferencesek és a cseh nemzeti reformáció között, ugyanis eszmei közösség állt fönn köztük. A ferences nonkonformizmus az 1221. évi Regula non bullatában gyökerezik. A regula sokat mondó jelzője mutatja, hogy a római katolikus egyház állandóan megkísérelte a megszokott mederbe terelni a ferences ideálokat. Lelkiségük az evangéliumban gyökerezik, ez vezette a testvéreket arra, hogy újból és újból értelmezzék az újszövetségi könyveket. Ez azonban az egyházzal való konfrontációhoz, eretnekséghez, üldöztetéshez vezetett. A Szent Ferenc-i életfelfogás szigorú követése tette lehetővé, hogy a ferences obszervancia rokon vonásokra leljen a cseh reformáció irányzataiban; az utraquisták és a cseh testvériség eszméi közül több egybehangzóit a szerzetesekével, és ez fordítva is így volt. A kelyhesek és a cseh testvériség bibliai életideálja — az egyház szegénysége, az, hogy fontosnak tartották az igehirdetést — gyakorlatilag a ferences rend eredeti eszméit tükrözték, és azt a dilemmát vetették föl a szerzetesekben, hogy vajon ki követi valóban a Megváltót, azaz: Ki áll Krisztus és ki az Antikrisztus pártján? így aztán érthető, hogy a ferencesek egy része rokonszenvezett a cseh reformációval, másik részük pedig Szent Ferenc lelkiségét képviselő spirituális áramlathoz csatlakozott. Ez a szituáció hasonlít ahhoz, amely a 16. század elején a Dózsa parasztháború előtt és idején alakult ki Magyarországon, amikor obszerváns ferencesek álltak a felkelők mellé (Szűcs Jenő: A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború. Egy kódex tanúsága. Levéltári Közlemények 43. [1972] 213-262.). A ferencesek egy része a kezdetekben örömmel fogadta Luther fellépését, még a rend miniszter generálisa Franciscus de Angelis Quiiíones, valamint V Károly császár gyóntatója, a holland ferences Johann Glapion is rokonszenvezett a tanokkal, amelyekben az egyház evangélium szerinti megújulásának lehetőségét látta. 1520-ban azonban az akkori miniszter generális már riadót fújt. Franciscus Lichetto, aki éppen a szász és a cseh ferences provinciában járt vizitációs körúton, felismerte, hogy Luther tanai a római katolikus egyház egységét veszélyeztetik. De ekkor már késő volt. A cseh obszerváns kolostorokból megszámlálhatatlanul sokan álltak át a túloldalra és lettek Luther követői, a kolostorok elnéptelenedtek, a cseh ferences vikáriátus gyakorlatilag kiürült. A 16. század 30-as éveiben Wittenberg nyüzsgött a kiugrott ferencesektől, mindannyian ott kerestek menedéket, pedig ekkorra már kiderült az is, hogy Luther másképpen képzeli el az egyház megújulását, mint ők. Egy, a ferencesek elleni névtelen vitairathoz maga Luther írt előszót, a mű címlapján pedig ez olvasható: Franciscus est in coelo. Quis dubitat de illo? Totus mundus. (Der Barfuser Muenche Eulenspiegel vnd Alcoran. Mit einer Vorrede D. Martini Luther. Wittenberg 1542.). A kép ismételten emlékeztet a reformáció korának magyarországi helyzetére, ahol nemcsak elbizonytalanodott, létüket veszélyben érző ferences szerzetesek, hanem komoly műveltséggel rendelkező obszervánsok is az új tanokat választották hitbéli meggyőződésükben. Petr Hlavácek könyve a hiányosságok ellenére is kiváló mű. Részletesen bemutatja a cseh királyság obszerváns kolostorainak 1450 és 1530 közötti életét, az egyházi és politikai viszonyokat,
