Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról (Ism.: Farkas Péter) II/467

468 TÖRTÉNETI IRODALOM Darkó Jenő nagy hatású írásának újbóli kiadására - Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete. Attraktor Kiadó. Máriabesnyő- Gödöllő. 2010., illetve Kovács S. Tibor hiánypótló fegyvertörténeti összefoglalására - Kovács S. Tibor: Huszárfegyverek a 15-17. században. Martin Opitz Kiadó. Budapest. 2010. A kötetet rövid bevezető után a téma pontos, részletes és a kutatás különböző fázisait feldolgozó, időszakokra bontott historiográfiai áttekintése nyitja meg. A kötet harmadik fejezete a kortárs történetírók a 9-10. századi magyarok fegyverzetével és harcmodorával kapcsolatos leírásainak jellemzésére törekszik. A szerző az említett írott forrásokat különböző történeti analógiák segítségével értelmezi. Jelen esetben ez a módszer azért is kézenfekvő, mivel VI. Bölcs Leó bizánci császár és Regino prümi apát is különböző analógiák, steppei népekről írott leírások felhasználásával készítette el lejegyzését. Bölcs Leó leírása a VII. századi Maurikios-féle Stratégikon az avarokról és türkökről írott sorait veszi alapul, és szinte másolja is azt a magyarok jellemzése kapcsán. A sírmellékletek nem támasztják elő Bölcs Leó szavait a magyarok fegyverzetéről — mely említi a kardot, páncélt, kopját és íjat is —, ennek a körülmények természetesen számos oka lehet, a szerző szerint azonban legkevésbé kell azzal számolnunk, hogy nem használták volna az említett fegyvereket. Erdélyi Gyula nyomán újszerű módon vetül a szakirodalom fegyverek központi ellátásának lehetősége, kazár, lengyel és morva példákkal érvelve. A bizánci császár leírása alapján megállapítható, hogy a mű keletkezésekor az írott források szerint az íjjal és lándzsával felszerelt páncélos lovas harcosok jelentették a steppei régió seregeinek elitjét. B. Szabó János szerint ez még nem jelenti egyértelműen azt, hogy lándzsával vagy — jelen esetben — bizánci szóhasználatban páncéllal csak az utókor által nehéznek tartott lovasság rendelkezett volna. A bizánci forrással szemben Regino prümi apát viszont hallgat a magyarok védőfelszereléséről, Regino leírását és forrásait hasznosító Anonymus is csak a magyarok elődeinek sisakjairól tesz rövid említést. Ezek után arra a következtetésre jut a szerző, hogy a korabeli magyar íjászlovasság körében nem lehetett túl nagy arányú a fémpáncélok aránya. Regino alapján pedig a Frank Birodalom utódállamainak seregei kapcsán hagyományos, kizárólagos „nehézlovas-ellenségkép" átrajzolására is törekszik, szemléletes példaként felhozva a breton hajítódárdás lovasságot, valamint a lovasíjász csapatok jelenlétét és a színlelt visszavonulás taktikai elemének bizonyított ismeretét is. A fejezet külön figyelmet szentel a lándzsavívás kérdéskörének is, és annak fontosságára a steppei területeken, amelyhez természetes módon kapcsolódott a személyes bátorság és ügyesség megbecsültsége. A lándzsa és az íj együttes használata, ezek kombinációs lehetőségei is gazdagították a steppei harcosok „kelléktárát". A kötet sorai között felvetülnek Anonymus és a Képes Krónika 11. századi lándzsás párviadalainak ábrázolásában az esetleges keleti hatások vagy párhuzamok. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy ezek a szövegek általában olyan sok forrástani problémával terheltek, hogy egyértelmű keleti vagy nyugati hatások kimutatása az egyes harci cselekmények elemzése során nagyon is nehézkesnek tűnik. Jelen kötet sorai között is felmerült Béla herceg híres párviadala a pomerán vitézzel, mint egy keleti lándzsaharc hagyományait „modern latin hadi terminus technicus-ok" használatával leírt esemény. Legutóbb, a krónikakutató Bagi Dániel — a szerző által még nem ismerhetett — tanulmányában az említett szövegrész kapcsán arra a következtésre jutott, hogy a szóban forgó párviadal valójában egy germán népjogi eredetű jogügylet, amely tehát egy jogi természetű probléma megoldására szolgál — az adott esetben a pomeránok adója a központi motívum —. Bagi Dániel arra is céloz, hogy a 12. század előtt is találkozunk párviadalok ábrázolásával elbeszélő forrásokban — a szöveg keletkezését is a 12. század elejére teszi —, mielőtt azok a lovagi irodalom részét képezhették volna (Bagi Dániel: Béla és a pomerán. Megjegyzések a XIV századi krónikakompozíció 79. fejezetéhez. In: Font Márta - Fedeles Tamás - Kiss Gergely: Aktualitások a magyar középkorkutatásban. Pécs. 2010. 295-307.). Érdemes megjegyezni, hogy az ismertetett kötet helyesen szakít azzal a régóta élő szemlélettel is, hogy a különböző anyagokból (fém, textil, bőr) készült páncéloknak nem csak a közelharcban kellett védelmet nyújtaniuk, hanem a nyilak ellen is védelmezniük kellett viselőiket, így a nomád lovasíjászoknak is természetes módon szükségük volt rá! A negyedik fejezet az Árpád-kor csatáit teszi vizsgálat tárgyává, mégpedig a steppei népek hadviselésének tükrében. Az Árpád-kor csatáinak elemzése során a szerző arra a következtetésre jut, hogy felfedezhetőek bizonyos taktikai elemek a magyarok esetében, melyek hasonlóságot mutatnak a steppei térségben tapasztaltakkal: ilyen a túlerő tudatában gyakran vállalt ütközet (970. Arkadiopolisz, 1044. Ménfő, 1146. Lajta) és az ellenség megtámadása folyón való átkeléskor (1044. Ménfő, 1128. Haram, Zimony és 1271.-es hadjárat során több alkalommal). Az 1167-es zimonyi és az 1241-es muhi ütközet kapcsán is felvetül a steppei párhuzamok lehetősége, az eddig egyértelműnek tartott nyugati hatásokkal szemben. A zimonyi csatában vállalt magyar hadrend — a ne-