Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Sándor László: A honfoglalástól az államalapításig. A magyarság története a 10. században (Ism.: Polgár Szabolcs) II/465

466 TÖRTÉNETI IRODALOM írott forrásokat, amelyek egy része olyan toposzokat tartalmaz, amelyek végső forrásai ókori görög és latin szerzők, más része viszont kortársak megfigyelésén, tapasztalatán alapul. Ezekből azt a következtetést vonja le, hogy a honfoglaló magyarok alapjában nomádok voltak, de gazdaságuk kiegészült földműveléssel, halászattal, gyűjtögetéssel. Ezt a következtetést az írott források alapján valóban el lehet fogadni, azonban a régészeti leletek, valamint a magyar nyelv mezőgazdaságra, gazdálkodásra, mindennapi élettevékenységre vonatkozó kölcsönszavai (elsősorban a honfoglalást megelőző időszak iráni és ótörök jövevényszavaira gondolva) módosítják a fenti megállapítást. Más szóval, a különböző forráscsoportok adatai egymástól eltérnek, vagy egymásnak ellentmondanak. A 9-10. századi régészeti leletanyag a Kárpát-medencében és Kelet-Európában is széles körű és helyenként magas színvonalú növénytermesztő (gabonafélék, borsó, köles, szőlő stb.) gazdálkodásról tanúskodik, és nem csak az erdős steppe, hanem helyenként a nyílt steppe régiójában is. Mindez más egyéb foglalatosságokkal egészült ki, mint a vadászat (főleg az erdőzónában), méhészkedés (lásd például Zimonyi István: Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról. A Gayhânïhagyomány magyar fejezete. Bp. 2005. 125-140.). A szerző véleménye árnyaltabb, mint például Kristó Gyuláé, de ő is megmarad a „nomád" -„nem nomád" (esetleg „félnomád") fogalmaknál, jelzőknél. Nem biztos, hogy ezekkel a jelzőkkel pontosan és helyesen meg tudjuk határozni a korabeli magyarok gazdálkodását. A nomád és a letelepült gazdálkodást folytató csoportok valószínűleg egyidejűleg éltek egymás mellett (a kelet-európai magyar szállásterület, mind a Volga-vidéken, mind pedig attól nyugatra is feltételezhetően az erdős steppe és a füves steppe határvidékén lehetett). Az viszont szintén elképzelhető, hogy a nyugat felé vándorlás során egyes időszakokban a nomád jellegű legeltetés rövidebb időszakokra meghatározóvá vált, és ez a 10. század elején a Kárpát-medencében is így lehetett. A honfoglalás kori társadalomról alig van írott forrásunk, amiből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a korabeli magyar társadalom nem mutatott semmi olyan különös vonást, ami a korabeli külső szemlélők érdeklődését kiválthatta volna. Ami a ma kutatói számára alapvető és válaszra váró kérdés, az a kortársak számára valószínűleg mindennapos jelenség volt, amely máshol is megvolt. De azt is feltételezhetjük, hogy a magyarok földje és népe az írásbeliség képviselői számára nehezen megközelíthető hely volt. Az írott források hiányát valamennyire ellensúlyozza a régészeti leletanyag, de ebből is csak korlátozottan tudunk ismereteket szerezni. A szerző a társadalom négy csoportját különítette el: törzsi-nemzetségi előkelők, a fegyveres kíséret tagjai, a közszabadok és a szolgák. A magyar törzsek száma változott az idők folyamán, feltételezhetjük, hogy a hét törzs már jóval a honfoglalás előtt kialakult, de azt nem tudjuk, hogy a 9-10. század fordulóján is ugyanolyan összetételű, ugyanolyan nevű törzsekből állt-e, mint évtizedekkel korábban. A három kavar törzs csatlakozásával bővült ez a szerkezet (de a Hétmagyar továbbra is egyetlen egység maradt, így a szerző szerint két törzsszövetség laza összekapcsolódásáról beszélhetünk, számokkal kifejezve: 1 [3] + 7), majd a Kárpát-medencében tovább alakult, és a szerző szerint a 10. század végén, Géza fejedelem idején már 12 törzs volt. Utóbbi feltételezésre a németekhez követségbe küldött magyar előkelők létszáma adhat alapot. A fekete magyarok kérdésében új eredményre jutott a szerző. Ez a rész a könyv egyik legalaposabban kidolgozott része. Röviden összegezve, azt írja, hogy a fekete magyar kifejezés nem etnikai, politikai, vagy vallási értelmű megkülönböztetés a honfoglaló magyarságon belül, hanem a Kárpát-medencébe költözött magyarok jelzője volt a fekete, míg a keleten maradt magyar csoport (csoportok) volt (voltak) a fehér magyarok. A kaukázusi magyarok is a fekete magyarok közé tartoztak, mert ők is távolabbról vándoroltak oda. Ez az elgondolás új és ötletes, kortárs példák meg is erősítik. A párhuzamokhoz csak egy rövid megjegyzés: a fekete bulgárok (Azovi-tenger melléki steppe) — fehér bulgárok (volgai bulgárok) párhuzam kicsit pontatlan, a fekete bulgárokról nem tudjuk, hogy a középső Volga-vidékről vándoroltak volna délre, viszont már régóta megjelent az elképzelés, amely szerint a fekete bulgárok azonosak a volgai bulgárokkal. Ettől függetlenül könnyen lehet, hogy a De administrando imperio és az orosz őskrónika fekete bulgárjainak „őshazája" nem ott volt, ahol a 10. századi források említik őket: a Dnyeper és a Don közötti steppén, az Azovi-tengertől északra. Elképzelhető, hogy ezek a bulgárok más helyről költöztek, vagy költöztették őket oda, ennek legvalószínűbb oka a kazár terjeszkedés lehetett a 7. század végén, a kazárok a meghódított bulgárok egy részét áttelepíthették (persze mindez történhetett a 8. században is, csak sejtéseink lehetnek az ilyen lépésekről). Végső soron tehát a fekete bulgárok a 10. században lehettek Jövevények" azon a földön, ahol a források említik őket, de nem biztos, hogy közvetlenül a Volgától jöttek. A következő fejezetben a magyar törzsszövetség vezető tisztségeit elemezte a szerző. A magyarok legrégebbi politikai szervezetére a Dzsajhání-hagyomány mellett a De administrando imperio ad felvilágosítást, eszerint minden törzsnek külön vezetője volt, közülük Levedi volt a legte-