Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Nagy Péter Tibor: Utak felfelé. Oktatás és társadalmi mobilitás a 19-20. századi Magyarországon (Ism.: Donáth Péter) I/235

238 TÖRTÉNETI IRODALOM tűnőek iskolája", s a szegény gyermekeknek juttatott egyházi és állami ösztöndíjak ellenére — Földes Ferenc 1941. évi elemzése ma is helytálló: „a társadalom aljáról csak kivételes esetben vezetett út az érettségihez, sőt a tanítóképzős végzettséghez is". (72.) Érdekes, hogy a felnőtt gimnáziumok társadalmi kompenzáló szerepe csak az 1924 körül születetteknél volt igazán jelentős — másfélszeres felülreprezentációval a mintában —, míg a két következő nemzedéknél 0,8-as alul-reprezentáció mutatkozott. így „a gimnáziumi felnőttoktatás történetének fiatalabbakat érintő részében már nem elsősorban a társadalom alsó részéből érkezők hátrányait kompenzálta." (73.) Jelentős szerepe volt viszont „a középről" (8 osztályt végzett, szakmunkás apák családjából) érkezők körében: közülük az 1924 körül született érettségizettek többsége utólag jutott e képzettséghez. Az érettségizett apától 1938 körül származó „szinten maradók" körében „a fordulat éveit" követően nőtt meg a felnőttképzés jelentősége, hiszen „a régi elit gyermekeit az ötvenes években nem nagyon engedték gimnáziumba. így valamilyen szakiskolát végeztek, s a történelmi körülmények változásával felnőttként iratkoztak gimnáziumba. Vagy fordítva: befejezték ugyan a gimnáziumot, de mivel származási okoknál fogva nem mehettek egyetemre, elvégeztek felnőttként valamilyen szakmát adó szakközépiskolát is. (75.) A középiskolai felnőttképzés társadalmi mobilitást elősegítő szerepe kapcsán NPT azt is megvizsgálta, hogy vajon hová tartottak a vizsgált mintákban szereplő, ilyen úton érettségizettek? Ügy találta, hogy az ilyen iskolai végzettség „szisztematikusan alacsonyabb arányban vezet(ett) a felsőoktatás felé, s fő szabályként, ha vezet(ett), akkor inkább — a szakközépiskola képzési irányával azonos vagy rokon — főiskola felé vezet(ett)" (81.o.), bár az idő előrehaladtával lényeges különbséggel. Az 1924 körüli nemzedékben — ha nem is olyan mértékben, mint a gyermekkorban végzettek — a felnőttképzésesek jelentős arányban léptek tovább a főiskola, sőt egyetem felé. Az 1938 és 1951 körül született nemzedékből a felnőttoktatás gimnazistái már egyáltalán nem tanultak tovább, az utolsó korcsoportban már a főiskolai továbbtanulás is minimalizálódott, sőt a nem gimnáziumi felnőttoktatás továbbtanulási% aránya is leesett - a felnőttoktatás tömegessé válását megelőző időszakban. (82.) Ezen továbbtanulási szándék alakulását, ill. elmaradásának okait, motívumait térképezte fel NPT a „Szelektív és önszelektív elemek az elitoktatásba vezető úton" c. tanulmányban, melynek első részében néhány érdekes észrevétellel kiegészített korrekt, összefoglalását adja az eddigi iskolai mobilitás-vizsgálatok eredményeinek, hangsúlyozva, hogy 1992-re, a 29 évesnél fiatalabb férfinépességben már lényegében visszaköszöntek a szellemi dolgozók gimnáziumi felülreprezentáltságára vonatkozó 1930-as arányok: a gimnazisták közel felét mindkét időpontban ők adták. (91-92.) Sőt: még az ötvenes évek végén is — a származás szerinti kategorizálás ellenére — „a szellemiek a középiskolákban a korcsoportos lakossági számarányaikhoz képest 2,61-szeresen, a felsőoktatásban pedig 3,13-szorosan felülreprezentáltak, olyan adatok szerint, amelyeket — legalábbis az adatfelvételi szakaszban — egyszerűen lehetetlen volt manipulálni". (95.) Részletes adatokkal demonstrálta, hogy az 1960-tól 1980-ig terjedő évtizedekben is kimutatható volt, hogy minél magasabb a felsőoktatási intézmény presztízse annál alacsonyabb bennük a fizikai dolgozók gyermekeinek részaránya. Arányuk csak a műszaki főiskolákon s a tanító és óvóképzőkben tette ki a hallgatók kb. felét. (95.) A gyermekek általános iskolai tanulmányi eredményei is egyértelmű összefüggést mutattak a szülők iskolázottságával, társadalmi státuszával: pl. 1963-ban az egyetemet végzett apák gyermekeinek 64%-a volt kitűnő vagy jeles tanulmányi eredményű, míg a szakmunkások gyermekeinek tizede, a segédmunkásokénak huszada. A kilencvenes években az egyetemet végzettek gyermekei 4,57-es, a nyolc osztálynál kevesebbet végzett szülők gyermekei 3,77-os tanulmányi átlageredményt produkáltak, ami persze nem maradt hatás nélkül arra, hogy milyen középiskolában folytatták/folytathatták tanulmányaikat. (97-98.) Előbb a középiskolák, majd a felsőoktatás tömegessé válása megváltoztatta az iskolai szelekció jellegét, ami a kutatókat e mechanizmus „önszelektív" elemeinek vizsgálatára ösztönözte. Tanulmánya második felében NPT egy általa vezetett, 2002-ben 2434 kérdőívvel, véletlen mintavétellel, kérdezőbiztosokkal végzett vizsgálat eredményét tárja elénk 13 táblázattal, s a hozzájuk fűzött, finom megfigyelések sorát tartalmazó alapos elemzéssel. Kiindulópontként NPT hangsúlyozza, hogy az „önszelekció" már a középiskolába való jelentkezés pillanatában elkezdődött, amennyiben az általános iskolásoknak csak 60,4%-a tanult tovább érettségit adó középiskolákban (ezen belül a nyolcosztályos szülők gyermekeinek 40%-a (8:32 arányban szakközépiskolába), míg az egyetemet végzettek 97%-a (89:8 arányban) a gimnáziumot preferálta. (102.) A felsőoktatásba jelentkezést, ill. az önszelekciót ösztönző elemek sorát vizsgálva NPT egy sor az eddigi tudásunkat megerősítő, ám azt tovább árnyaló, néha meglepően új elemekkel kiegé-