Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - Walter Demel: Vom Aufgeklärten Reformstaat zum Bürokratischen Staatsabsolutismus (Ism.: Miskolczy Ambrus) I/232
232 TÖRTÉNETI IRODALOM már érzékennyé tett a nemzetiségi kérdés, az, ahogy a 19. században jelentkezett. Ha a magyar királyság kebelében etnikai, nyelvi és kulturális pluralitás érvényesült, a bécsi udvarnak hamar tudomásul kellett vennie, hogy szolidáris nemzettel van dolga, amelynek többsége ellenségesen állt vele szembe. Hogyan magyarázható ez a látszólagos ellentmondás? Úgy, hogy először leírjuk a »nemzetiségeket« és aztán bemutatjuk azt, hogy mit jelentett a magyar nemzet ennek az etnikai-nyelvi pluralitás a vonatkozásában." Az első leírás Lasko Osvald pesti ferences 1507-es Hagenauban megjelent értekezéséből való: a szkítiai hunoktól eredeztetett és minden emberi és hadi erénnyel felruházott magyar nemzet számában „felülmúlja a királyságban valamennyi nemzetet." 1655-ben viszont Comenius arról értekezett, hogy az ötnyelvű ország valóságos Bábel. (Tegyük hozzá, hogy a Rákóczi György vendégszeretetét élvező cseh püspök szerint a soknyelvűség a közboldogság akadálya, hiszen ő már nyugati szemmel nézte a hazai valóságot, és nyugati típusú nyelvileg— amennyire lehetséges — homogenizáló abszolutizmus híve volt. Bérenger tapintatosan azt sem említi, hogy Comenius szerint ha valaki több nyelven beszél, egyet sem tud jól, és egymást, ha nem ismerik egymás nyelvét, csak latinul értik meg.) Bérenger nem is tagadja a latin jelentőségét, de azt is érzékelteti, hogy a 17. században a magyarral éltek a diétákon, és a megyei közigazgatás magyarul folyt. A 17. század elején a kassai német polgárok a Habsburgokkal szembeni ellenállás megnyilvánulásaként áttértek a magyar nyelvre. A horvátok és a magyarok latinul érintkeztek, mert ez semleges nyelv volt, a szlovák és ukrán nyelvet pedig csak a falusi közigazgatásban használták és az egyházi életben. Pázmány fennhatósága alatt négynyelvű szertartáskönyvet tettek közzé. Az etnikai arányok az 1650-es évektől változtak egyre előnytelenebbül a magyarság rovására. A 18. századi újratelepítések nyomán már csak relatív többséget alkotott. És ehhez igazodott az Ürményi József irányításával készített 300 oldalas Ratio Educationis, amely az elemi anyanyelvű oktatást írta elő, és azt tartotta kívánatosnak, hogy az emberek aztán két vagy három nyelven beszéljenek, „mintha az anyatejjel szívták volna be őket". Az oktatási szabályzat bevezetése Bérenger számára „lelkesítő olvasmány: teljességgel hiányzik belőle a nacionalizmus, amely aztán megmérgezte az országot". Aki éppen aktuális Habsburg-ellenes vagy Habsburg-imádó előítéletei, túlfűtött nemzeti vagy nemzetellenes képzetei igazolását keresi a műben, csalódik. Aki a múlt valóságának megismerésére tör, biztatást nyer, és mélyen átérezheti Hajnal István igazát: „A történet legyen újra mese; megrendítő, mert igaz mese. Az örök emberi kíváncsiságot elégítse ki, mert az önzetlen naiv kíváncsiságot elégítse ki, mert az önzetlen, naiv kíváncsiság minden tudomány végső hajtóereje." Ez a kíváncsiság persze kielégíthetetlen, mert a történelem vágyainkkal összeszőtt emlékezet, és vágyaink örök mozgásban vannak. Jean Bérenger könyve ellenszere annak, amit Horváth János még az 1920-as években sorsobégatásnak nevezett. Ezzel szemben kíváncsiságot elégít ki, és egyben mint minden jelentős munka, azt erősíti, amiről Hajnal vallott. Kíváncsian várjuk a második kötetet. Miskolczy Ambrus Walter Demel VOM AUFGEKLÄRTEN REFORMSTAAT ZUM BÜROKRATISCHEN STAATSABSOLUTISMUS Enzyklopedie Deutscher Geschichte, Band 23. München, Oldenbourg Wissenschaftsverlag, 2010. 189 o. A FELVILÁGOSULT REFORMÁLLAMTÓL A BÜROKRATIKUS ÁLLAMI ABSZOLUTIZMUSIG A munka a magyar történészek érdeklődésére méltán tarthat számot, hiszen történelmünk szorosan összefonódott a német történelemmel. És példaértékű az, hogy milyen tárgyszerűen mutatja be a német történetírás problémáit, a vitás kérdéseket és a lehetséges válaszokat, olyan formán, hogy egyszerre szól a szakemberekhez, kutatókhoz, diákokhoz, tanárokhoz és a történelem
