Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Jean Bérenger: La Hongrie des Habsbourg. I. de 1526 r 1790. (Ism.: Miskolczy Ambrus) I/229

230 TÖRTÉNETI IRODALOM soron az adott nagyhatalmi helyzethez, a domináns uralkodó ideológiához való igazodás valamint a nemzeti függetlenség és önrendelkezés vágyának a feszültsége érvényesült mindegyik vitázónál — az önérvényesítéshez kapcsolódva — eltérő mértékben és összetételben egyszerre érdekessé és fárasztóvá téve a magyar historiográfiai unalmat. Boldog, aki ezt nem ismeri, bár mechanikája igazolja a nevetés bergsoni diagnózisát, és a nevetés felszabadít, akár a megismerés. Most inkább ez utóbbi korában vagyunk, a feladat történelmünk beillesztése az európai történelembe, és ezzel is alakítani azt, amit európai tudatnak nevezünk. A múltunkról szóló nyugati történészek munkái ezért is fontosak. Beemelnek Európába és szélesítik látókörünket, gazdagítják történeti emlékezetünket. Ezt teszi Bérenger munkája is. Nemzeti és európai történelem egyszerre. Nem egyszer utal az angol és a magyar alkotmányosság közötti párhuzamokra, ami a realizmus mezében tetszelgő mucsai kozmopolitizmusunknak vörös posztó... A mű alapkoncepciója: az osztrák-magyar dualizmus nem 1867-ben született, hanem 1526-tól 1918-ig tartó hosszútávú jelenség. Magyarország szerződéses monarchia, amely a Habsburgokkal érdekházasságot kötött, ezt gyakori heves jelenetek kísérték, sőt véres konfliktusok. A velencei követ 1662-ben így látta: „A magyar és a német nemzet között olyan nagy az ellenszenv, hogy egyedül a töröktől való félelem miatt viseli a királyság a német igát, és hasonlóképpen ezért tűrik az osztrákok a magyarok arcátlanságát. Azt biztos, hogy ha a magyarok kivívnák királyságuk egységét, saját vérükből való királyt választanának, és a császár, aki ettől tart, sohasem fogja visszaszerezni az elveszett területeket, nehogy újra elveszítse a királyságát, ezért megfelel neki, ha ez a határterület távol tartja a török fúriát az örökös tartományoktól." Az osztrák-magyar történeti dualizmus koncepciójának előzménye Louis Eisenmann 1904-es műve a kiegyezésről, amelyben már értekezett erről a történeti dualizmusról, de némileg magyarellenes éllel, az akkor divatos antiarisztokratikus bűnbakkereső sémát érvényesítve, ugyanakkor a Habsburg Monarchiának „monarchikus Svájc"-cá való átalakulását igenelve. Viszont olyan helyzetelemzést adott, hogy a Századok is elismerően nyugtázta: „Idegen szerző magyar tárgyról ritkán írt ily alapos könyvet." Most viszont még alaposabbat vehetünk kézbe, amely öt évtizedes széleskörű — osztrák, olasz, magyar, francia, német — levéltári kutatásokra is épülő történészmunka eredménye. Szkülla és Karübdisz között kell a történésznek hajóját vezetnie, amikor az idők vizeire merészkedik. De melyik történészt nem ragadja el az események sodra? Tárgyszerű elemzés a cél, aki beleéli magát a történelembe, az maga is enged rokon- és ellenszenveinek, hiszen emberekről mond ítéletet. Aki pedig képtelen magát beleélni, az nem is történész. A beleélés korszakonként változik. Bérenger is hol ennek, hol annak a félnek ad igazat, miközben a két fél kompromisszumát tartja ideális, pontosabban racionális állapotnak. És mivel a történelmet emberek csinálják, a történész ítélete az emberi nagyságnak is szól. A Zrínyi testvérek megítélése szépen példázza a régi mondás érvényét: si duo faciunt non est idem. Miklós amikor „a nemzeti monarchiáért" száll síkra, „emberfeletti feladatra" vállalkozott. „Tervei — bár állandóan harcolt értük — nem valósultak meg, mert ténylegese kevés magyar értékelte azokat. Igazi követője II. Rákóczi Ferenc volt, akinek a bukása egy félévszázad múlva, megmutatta, hogy a nemzeti monarchia nagyszerű elmélete illuzórikus a kor geopolitikai kontextusában." Ugyanakkor Zrínyi Miklós világosan látja, hogy „Magyarország semmit sem várhat Európától", csak a maga erejére hagyatkozhat, miközben „tudja, hogy a magyarok fantaszták, állhatatlanok és fegyelmezetlenek". Mégis önálló hadsereget akar, francia segélyt is kap, és hogy ebből mi lett volna, „senki se tudja megmondani" váratlan halála miatt. Államférfi áll előttünk, még akkor is, ha túlbecsülte a magyar erőket, de míg katolikus nagyurak „az Osztrák Ház játszmáját játszottak", akkor ő „egyedül volt következetes a nemzeti követelményeket a vallásos viszályok fölé helyezve". Amikor pedig az uralkodó offenzívába lendült, akkor Zrínyi Péter türelmetlensége és politikai éretlensége katasztrófához vezetett. Felkelést tervezett, a törökökkel konspirált, akik — mivel békét akartak — mindent elmondtak Bécsnek, és ez Lipót számára „isteni meglepetés" volt, mert megindíthatta a minden addiginál korábbinál kíméletlenebb ellenreformációval párosuló támadását a magyar rendi alkotmány ellen. Viszont a kemény abszolutista és centralizáló törekvések ellenében, „amikor a király már csak erőszakra alapozott önkényuralmat gyakorolt, [...] csak a magyar nemzet elszántsága mentette meg az államjog lényegét". Aztán 1705-re Lipót is megpuhult, szinte mindent megadott volna, amit a magyar politikai osztály akart. „A választás tehát nem a Habsurgokkal való élet-halál harc és a teljes alávetettség között volt, hanem az Osztrák Házzal való perszonális unió és a teljes függetlenség között." Ez Rákóczi Ferenc elmarasztalása is lehetne a történész részéről, aki a Fejedelem emberi nagyságát, felekezeti toleranciáját, ugyanakkor mély - janzenizmusba hajló - katolicizmusát nagy-