Századok – 2012

FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215

FIGYELŐ 221 Fenntartásai — mint példát már fentebb is említettünk rá —, inkább csak egyik-másik minősítő kategóriával, értéktartalmú jelzős szerkezettel kapcsolatban akadnak a recenzensnek. Ezek közé sorolható az, hogy a munkástanácsok vezetői botcsinálta politikusok lettek volna (264. old.), s ezzel egy lapon említhető az a másik kitétel, mely szerint az értelmiségiek körében nemcsak faluhelyen volt tapasztalható — a már említett — pártellenesség, a forradalmi egységet megtestesítő népképviseleti szervekhez képest (263. old.). Itt a kiindulópont az, hogy nehéz lenne vitatni: a közéleti jártasság, a „politikai rutin" — elvileg — evidens előnyt jelent az e téren több éves (netalán évtizedes) praxissal bírók számára a homo novusokhoz képest. De az már aligha állja meg a helyét, hogy a forradalom szerveiben szerepet vállaló neofitákat — november 4. után — „politikai járatlanságuk tette viszonylag könnyű prédává Kádárék számára." Erre két — egymástól nem túl távoli — ellenpélda említhető. Az egyik a hatalmon levők teljes dezorientáltsága, botcsináltakra jellemző kapkodásuk fűhöz-fához, mondjuk a Gerő Ernő első titkárrá választását jellemző időszakban, de még inkább épp a kritikus októberi hónap teljes időtartama alatt. Évtizednyi, vagy ennél is régebbi politikusi mivoltuk ellenére ez éppúgy elmondható a szűkebb Gerő-féle pártvezetés egészéről — Kádárt, Marosánt, Hegedűs Andrást és Apró Antalt is beleértve —, mint az országos és megyei pártvezetés szinte teljes garnitúrájáról. Másik példaként viszont épp a forradalom előkészítésében tevőleges szerepet vállaló reformer kommunista pártellenzék reprezentánsai említhetők, akikről Kövér György szenvtelen tárgyilagossággal állapította meg immár közel másfél évtizede: „a magyar ötvenhat 13 napját a Nagy Imre köré csoportosuló entellektüelek ráadásul nagyrészt azzal töltötték, hogy próbálják megkeresni a nekik illő szerepet a végül nem általuk írt, kezdetben érthetetlen forgatókönyv történelmi lapjain." (Kövér György: Losonczy Géza. 1956-os Intézet, Bp. 1998. 261. old.) Pedig hát ők is sokkal inkább tekinthetők ötvenhat őszére politikailag „harcedzett" kamerádoknak, semmint az ekkor kezdők, vagy — több éves mellőzöttség, félreállítás, netalán rács mögötti meghurcoltatásokat követően — újrakezdők. A vonatkozó szakirodalom általam ismert részében nem találtam eddig reagálást az idézett — deheroizálónak is mondható — tézisre. Ezt leginkább arra vezetem vissza, hogy a megállapítás pertraktálása alighanem „kegyeletsértő" lett volna, hiszen a — bár névtelenül, de a csoportképző formula nyomán — beazonosíthatók számos tagja börtönnel, vagy éppen bitón végezve fizetett „a Nagy Imre köré csoportosulásban" való részvételéért, sőt mi több, a meghurcoltatás családtagjaiknak is osztályrészül jutott. De mindenképpen erre rímelő Standeiskynek az a megállapítása, hogy az 1956-os magyar Vormärz-ben játszott szerepükhöz képest október 23. után „a reformer kommunisták befolyása az események alakulására az eddigi értékelésekhez képest jóval kisebbnek tűnik." (303. old.) A diszkutábilis kérdéskör egyik szála felfűzhető egy historiográfiai vonulatra is. Ha még emlékszünk Bili Lomax negyedszázaddal ezelőtti forradalomtörténetére, melynek immár „legálisan" megjelent magyar fordítása is több mint két évtizedes (Magyarország 1956. Auróra Kiadó, Budapest-Debrecen. 1989.), akkor arra is emlékezhetünk: a korabeli recenziók egyöntetű res-