Századok – 2012
FIGYELŐ - Ormos Mária: Egy megkerülhetetlen könyv a Rákosi-korszakról I/205
212 FIGYELŐ túra szellemében, de egy ideig totális volt önmaga kereteiben, már amennyire egy hatalom egyáltalán totális lehet. Egy oroszlán igencsak különbözik a sakáltól, de attól még mindkettő húsevő. Sztálin egy szuverén birodalom élén, Rákosi egy függő nemzetállam élén állt, de ettől még mindketten kíméletlen despoták voltak, és a despotizmus szellemében alakították a hatalmi szférát. 1953-tól kezdve azonban a rendszer önmagához képest is veszített abból az egyértelmű teljhatalomból, amely a megelőző években a sajátja volt, és ekkor már e szűkebb értelemben sem lehetséges totálisnak tekinteni. Abban viszont már kételkedem, hogy a „totális" jelzőt azért kellene megvonni a Rákosi fémjelezte mini diktatúrától, mert nem stabilizálódott, nem vált működőképes, konszolidált egységgé. A magyarral együtt hánykolódott, improvizált valamennyi, és ki volt téve a mindenkori moszkvai változásoknak. Ezeket az egyébként cáfolhatatlan körülményeket azért nem vélem jellegük meghatározó vonásainak, mert ugyanezt el lehet mondani magáról az orosz kísérletről, sőt mindegyik totálisnak elismert diktatúráról is, azzal az eltéréssel, hogy az orosz (német, olasz) önálló volt és a szovjet jóval tovább tartott. Nehéz összeszámolni, hogy a szovjet rendszer élettartama alatt hány, egymástól jelentősen különböző vezérelv uralta a mindenkori politikát. Csak egyetlen szituációt említek meg a lehetséges összehasonlítás kedvéért. Oroszországban mintegy három éven át szinte elképzelhetetlen zűrzavar volt az úr, méghozzá nem kizárólag a belháborús viszonyok miatt, hanem azért is, mert felborult a korábbi termelési rend, a városlakók menekültek, a parasztok lázongtak, az infrastruktúra és a közigazgatás nem működött. Az 1921-ben meghirdetett „új gazdasági politika" javított a helyzetet, de igazi hatása csak 1923-tól mutatkozott, hogy két év múlva Sztálin elkezdje az eredmények lerombolását. Egy szóval, „stabil, működőképes és konszolidált" rendszerről hosszú éveken keresztül aligha lehetett beszélni. És ha Moszkva szuverén birodalom élén állt is, ő is függött a mindenkori nemzetközi körülményektől, még ha az ezekre adott válaszokat nem is máshonnan kapta, hanem maga alakította ki. Száz százalékig egyetértek Gyarmati ama felfogásával, amely szerint Magyarország esetében biztosan nem lehet „modernizáló" diktatúráról beszélni, mivel Magyarországon az ipart lerombolták, kifosztották, az infrastruktúrát tönkretették, még mielőtt a híres „vaspályára" terelték volna, amely viszont nem felelt meg az ország természetes adottságainak. Ha modernizáló jegyet keresünk, voltaképpen egyet találhatunk. A társadalmi mobilitás kétségkívül hatalmasat nőtt, vélhetően akkorát, amekkorát oly hirtelenséggel, mint történt, nem lett volna szabad nőnie. „Megbízható" embereket kerestek olyan pozíciókba, ahol szakértelemre lett volna szükség, a szakértők azonban nem voltak megbízhatóak. Megalapozottabb, de jóval kisebb mértékű mobilitásra majd a Kádár-korszakban került sor. Sikeres a könyvben a sajtó (Szabad Nép) felhasználása, az ideológiai, kulturális, tudományos gleichschaltolás bemutatása, amelynek során talán az 1945-1947-es évek termésének tárlata lehetne színesebb. A szemelvények egyébként olykor bepillantást nyújtanak az életviszonyok alakulásába is. A Szabad Népet az első években nem csak, mint befolyásgyakorló eszközt, de mint ismeretforrást is fel
