Századok – 2012

KRÓNIKA - Beszámoló a „Bűnbakok az európai és a magyar történelemben" című konferenciáról (Gazdag László) VI/1515

KRÓNIKA 1523 jetunió elleni hadba lépést egy preventív háborúban való részvételként értékeli, mivel ezen elmélet szerint napok, esetleg hetek választották el Európát a szovjet lerohanástól. A külső tényezők közé tartozik — az élénk vitát kiváltó — Kassai bombázás kérdése, amely mintegy kényszerpályára lökte a magyar kormányzatot. A másik — Olasz Lajos által is vallott — megközelítési módja a háborús szerepvállalás értelmezésének a belső tényezőkre koncentrál, azt szuverén magyar döntésnek tartja. Ezen koncepció megvilágításához Olasz a döntési hierarchia működését vizsgálta meg, kiemelten Bárdossy és Horthy szerepét, illetve azt hogy Werth Henrik mennyiben befolyásolhatta az eseményeket. Összegzésében úgy vélte, a felelősség kérdését az eddigieknél jóval szélesebb körre kell kiterjeszteni, szerinte az eseményekért — igaz differenciáltan — az egész magyar politikai elit felelős. Karsai László kandidátus, a Szegedi Tudományegyetem BTK egyetemi tanára (A tökéletes bűnbak: Szálasi Ferenc) véleménye szerint nincs a magyar történelemnek Szálasiénál jobban gyűlölt rendszere és személye, és — Márait idézve nyomatékosította — ezt nem csak a zsidóság érezte így. A történész szerint a magyarországi népbíráskodási gyakorlat nemzetközi összehasonlításban nem volt sem túlságosan kegyetlen, sem enyhe. Szálasi bűnbakká válásával kapcsolatban, több egykorú vélemény illusztrálására Marosán Györgyöt, Sztójay vádlóját citálta, miszerint vele egy 25 éves folyamat tetőződött csak be, és Horthytól Szálasig a felelősség és a bűnösség kérdésében nincs eltérés. Szálasi azért lett a legfőbb bűnbak, annak ellenére, hogy bizonyíthatóan vonakodott a zsidóságot kiszolgáltatni a németeknek, és zsidópolitikája jóval ésszerűbb és emberségesebb volt, mint Sztójayé, mert a népbíróság népügyészei — a politikai hatalmat gyakorlók képviselőiként — a Szálasi-rendszert tették meg főbűnössé. De, egyes mai vélekedésekkel ellentétben, ők a Horthy rendszert is felelősnek tartották. Molnár Judit a Szegedi Tudományegyetem AJK egyetemi docense (A csendőrök felelősségre vonása 1945 után) a csendőrök felelősségének máig vitatott kérdését elemezte. A második világháború után elítélték a testületet, és a hazai szakirodalomban a csendőrséget a baloldal elleni brutális erőszakkal, illetve a holokauszttal hozták összefüggésbe, ám az emigránsok úgy emlékeznek meg a testületről, mint ami biztosította a rendet, és állítják: a lakosság is szerette őket. Kritikai elemzésében vitatta Rektor Bélának, Körösi Zoltánnak és Kovács Zoltánnak a csendőrség létszámával, a zsidóság deportálásában résztvevő csendőrök számával, illetve a csendőrség felelősségével kapcsolatos álláspontját. Megállapította: Eichmannak mindenképpen támaszkodnia kellett a csendőrségre, hiszen a „zsidótlanítási" zónákat is a csendőrkerületek szerint határolták el. Továbbá — cáfolva a szakirodalomban megjelenő 10 %-os arányt — úgy vélte, hogy a deportálások lebonyolításában a csendőrség teljes állománya részt vett, hangsúlyozva azt is, hogy csak 1944-ről beszélünk, és sokan máig megfeledkeznek a csendőrség szerepéről a 1941-es kamenyecpodolszkiji mészárlásban és a délvidéki akcióban. Szőts Zoltán, a Völgységi Múzeum igazgatója (Törvényes bűnbakképzés: a virilizmus dicstelen végjátéka Magyarországon) azt mutatta be, hogy a zsidóság bűnbakká tétele, s az ebből fakadó ún. zsidótörvények, a zsidó virilisták státusának megszüntetése és az egyéb korlátozó intézkedések miként törték szét Bonyhádon a dualizmus korára ki-