Századok – 2012

FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451

FIGYELŐ 1477 egyben gyengesége forrásának is bizonyult. Kazinczy nem semleges döntőbíró volt, hanem nem hivatalos vezetője és iránjátója egy csoportnak a széthúzás ártalmas légkörében. Ezért legtöbb követője azt várta tőle, hogy megalkuvás és kétértelműség nélkül, minden „ha" és „de" nélkül mutassa az irányt. Időnként pontosan ezt is tette, ám máskor saját félénksége szeretetéhsége és csodálat, elismerés iránti vágya, valamint a harmónia megteremtésének igénye ott is, ahol lehetetlen, feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezetett. Mindez megnyilvánult a kultúrnacionalisták nyelvi reformért, az elfogadható irodalomkritikáért és a színvonalas újság- és folyóiratcikkekért vívott nagy csatáiban. 5. Bizonytalan út a reformok felé 1820. szeptember 28-án Pesten a király megnézte a fiatal drámaíró, Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című drámáját. A darabot forró, hazafias lendület jellemezte, ahogy az előadást is, ahol a király teljes „nemzeti öltözetben" jelent meg. Ez csak kis gesztus volt, a magyar kortársak számára, azonban nagyon megnyerő. A király jelenléte két okból volt jelentős. Először is megmutatta, hogy a magyar színház, bár minőségében még mindig elmarad a német mögött még Pesten is, hosszas küzdelme után elérte az elfogadható, szalonképes színvonalat. Másrészt pedig a darabban megjelenő hazafias hév, mint a kultúrnacionalizmus megnyilvánulása nélkülözött minden politikai felhangot, s ezért nem volt sértő a királyi fülnek. Célunk itt nem a magyar színház történetének bemutatása, a maga összes hányattatásával együtt, hanem ennek a történetnek a kultúrnacionalizmusba való behelyezése. A magyar nyelvű színdarabok létrejötte, változatosságuk, tartalmuk, érzelmes és néha szenvedélyes kapcsolatuk a közönséggel szerves része lett ugyanis a nacionalizmus eme válfajának. A színház gyökerei Magyarországon tiszteletre méltó környezetbe nyúltak vissza. A jezsuiták nagy hangsúlyt helyeztek a színházakra, ahol didaktikus és vallásos üzeneteket hordozó műveket mutattak be. A piaristák viszont figyelembe vették, hogy mit kíván a közönség. Ez részben a kálvinista iskolákra is igaz volt. A magyarországi színi élet másik jelentős bázisa a 18. századtól kezdve a főnemesség volt. Többek között az Esterházy, a Pálffy, a Grassalkovich és a Károlyi család szervezett francia mintára ünnepélyes színházi előadásokat palotájában. Túl egyszerű lenne ebben az esetben a makacs tradicionalisták és a dinamikusabb kultúrnacionalisták között meghúzni a határvonalat. A demarkációs vonal inkább azok között húzódott, akik magukévá tették a kor újfajta individuális világképét, azaz felismerték, hogy nézőként hatalmukban áll eldönteni, mi erkölcsös és mi nem a színpadon. A színház ellenségei szélsőséges moralisták voltak, akik nem bíztak az individualisták gyenge ítélőképességében és a Cenzúra vagy egyenesen a betiltás módszereivel rá akarták kényszeríteni mindenkire egyedül igaznak és helyesnek tartott erkölcsi elveiket. Kelet-Közép-Európában az erkölcsi megközelítésből származó előítéletek mély gyökereket vertek a nemesség egyes rétegeinél. Következésképpen hiány-