Századok – 2012
FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451
1462 FIGYELŐ s tovább mélyítette az, hogy a nemesség kitartóan védelmezte az ország alkotmányát. Ez a jogászi gondolkodás hatotta át a magyarok érveit ameddig csak fennállt a monarchia. Habsburg modernizáció Magyarországon A modernizációnak a legnagyobb lökést az 1740-es évek külpolitikai válsága adta, mivel csak egy jó pénzügyi helyzetben lévő és katonailag szervezett központosított állam lett volna képes szembeszállni a porosz agresszióval. Mária Terézia még nem volt felkészülve a kormányzásra, huszonhárom éves kora ellenére meglepő érettséggel és méltósággal győzte le a hatalmas nehézségeket -a csaknem üres államkincstár és a szervezetlen, gyenge hadsereg kihívását. A királynő és a rendek viszonya rosszul indult, hogy aztán valóságos szerelmi jelenetben csúcsosodjon ki 1741-ben, miután Mára Teréziát Magyarország királynőjévé koronázták. Az év tavaszán összehívott országgyűlés azonban minden volt, csak nem engedelmes. Ám ekkor a porosz hadsereg benyomult Sziléziába, a bajor és szász seregek pedig Csehországba és Felső-Ausztriába és a nemzetközi helyzet odáig romlott, hogy veszélybe került a Monarchia puszta léte. Mária Terézi érezhette, hogy nincs más választása, mint hogy szó szerint kiszolgáltassa magát a magyar küldöttek kényének-kedvének, s könyörögjön nekik, hogy mentsék meg őt és a dinasztiát. Szeptember 11-én személyesen fordult a küldöttekhez, védelmük alá helyezve magát és országát. A követek lelkesen válaszoltak, az „életüket és vérüket" ajánlották fel a fiatal királynőnek. A küldöttek mind a feudális világkép alapján nevelkedett férfiak voltak, amely szellemiség egy bátor, lovagias nemzet fiaiként láttatta őket saját magukkal. Amikor lelkesen válaszoltak egy szép, fiatal, bajban lévő nő könyörgéseire, aki történetesen éppen királynőjük volt, csak úgy viselkedtek, ahogy ezt az önmagukról kialakított kép megkövetelte tőlük. Mária Terézia mindezt sosem felejtette el, élete végéig többé-kevésbé megőrizte a magyarok iránti rokonszenvét az elkövetkező évek keserű csalódásai ellenére, amelyet a magyarok ellenállása okozott számos rendelkezésével szemben. A királynő viszonya a magyar országgyűléshez nagyon is problematikusnak volt mondható. Amikor Mária Terézia, még mindig nagy szűkében a segítségnek, 1751-ben összehívta a diétát, már nyoma sem volt a szóvirágos barokkos érzelmeknek, amelyeknek a magyar küldöttek épp egy évtizede oly hevesen adtak hangot. Nem kevesebb, mint százhuszonhét sérelmet terjesztettek a korona elé. A királynő csaknem mindet figyelmen kívül hagyta. Nem lenne ésszerű feltételezni, hogy a királynő tanácsadóiban, vagy magában a királynőben nem merült fel a bosszú gondolata. A belső vámhatár, amelyet 1754-ben emeltek Magyarország és a Habsburg Birodalom más országai közé, mindenképpen ilyesminek tűnik. A gyarmatosítás gyakran emlegetett vádja, amellyel Bécset akkor is és később is illették, legfeljebb félig volt igaz. Vermes Gábor sikamlós területekre téved, amikor bizonyos engedményt tesz azoknak, akik Magyarország gyarmati helyzetéről beszéltek. Bár 1956-ig Magyarországon élt és 23 éves volt akkor, de mint geológushallgató bizonyára nem emlékszik arra, hogy Révai József, a párt fő ideológusa úgy lobogtatta Eck-
