Századok – 2012

KÖZLEMÉNYEK - Gángó Gábor: A báró Eötvös-család Borsod megyei csődpere (1841-1847) VI/1401

1402 GÁNGÓ GÁBOR Az 1840:XXI. és XXII. tc. szabályozta újra Magyarországon a csődperek megindításának és a csődeljárásoknak a rendjét. E változás teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a báró Eötvös-család több évtizedes, annak számos tagja által többszázezer forintnyi értékben felhalmozott adósságállománya miatt per indulhasson. Az új rendelkezések értelmében a megyékben a nemesi törvényszék alkotta a csődtörvényszéket. A csődtörvényszéki választmány (amely az ügyeket vitte két törvényszék között), egy elnök-, egy táblabíró-, egy szolgabíró-, egy esküdt- és egy jegyzőből állt. Ennek fellebbviteli bírósága a Váltó-feltörvényszék volt, míg harmadfokon a Hétszemélyes Tábla ítélkezett. A csődeljárás három fázisból állt: az első a csőd megnyitásáig tartott, a második a csőd lebonyolításából állt, és végül megszülettek az ítéletek a csődperben, amelyek azután végigjárhatták a fellebbvitelek útját. A csődöt vagy maga az adós, vagy egy, illetve több hitelező kérhette, mégpedig le nem járt váltókkal is. A csőd után a le nem járt váltó is lejártnak volt tekintendő. A rokonsággal a csőd megrendelését megelőző 15 napon belül kötött szerződések érvénytelenek voltak. A csődöt kérő hitelezők írásban folyamodtak a törvényszéknél az összes bizonyíték két példányban való benyújtásával: az egyik az adósé lett, a másik a bíróságé maradt. Az adós megjelent a bíróságon, majd minél előbb összeírták ingó és ingatlan javait. A csődnyitást elrendelő ítélettel egy időben bírói zárat (sequestrum) foganatosítottak minden ingó és ingatlan vagyonra. Célját az ősi vagyonnak a tulajdonos kezeléséből való kivétele képezte annak érdekében, hogy jövedelmeit az adósság rendezésére fordítsák. A szóban forgó per arra az időre esett, amikor az ősi és a szerzett vagyon közti megkülönböztetés elvben még érvényben volt ugyan, de a gyakorlatban egyre inkább jelentőségét vesztette. Az összeírás, amelyet a tömeggondviselő felügyelt, csak ezután következett: ennek végrehajtására határnapot tűztek ki. A csődzár foganatosítása a helyszínen zajlott le, ténylegesen, a bukott tulajdonosnak csak a puszta létfenntartáshoz szükséges javai feletti rendelkezést hagyva meg. Az eltarthatatlan ingóságokat el kellett árverezni. Az adós, akit ettől fogva „bukott"-nak neveztek, írásban nyilatkozott bukása okairól. A tömeggondviselő és a pénzügyelő kinevezése után összehívó végzést adtak ki az adósok felkutatására. A „fölfedezési eskü" keretében a bukott eskü alatt vallott vagyonáról. A csődper folyamán került sor a hitelezők (személyes vagy meghatalmazottak útján való) megjelenésére, és követeléseik írásos bemutatására. Az igényperek, amelyeket az egyes javakra tulajdonosként igényt formáló személyek indítottak meg, a kérdéses javak csődtömeghez csatolásának a jogszerűségét vitatták.7 A fentiek fényében az 1841 késő nyarán kezdődő csődeljárás szabályszerűnek mondható, s ily módon esettanulmányként mutatja, egy korai példán, az 1840-es csődtörvény próbáját a gyakorlatban. 7 Vö. Császár Ferenc, Kolgyári: A' magyar csődtörvénykezés. Pesten. 1847. 36-117. Vö. még Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere I—II. Budán. 1863-1864. II. 53-75.; Suhayda János: A magyar polgári törvénykezési rendtartás. Pest. 1869. 41-275.; Mayer Sándor: Az uj csődtörvény (1881. XVII. törvényczikk) magyarázata irománypéldákkal. Bp. 1881. 3.