Századok – 2012

FIGYELŐ - Bereznay András: Egy atlaszról IV/981

984 FIGYELŐ vábbi hibák jelentkeznek. Különösebben egyikük sem jelentős, de együttvéve némileg már a bizonytalanság levegőjét hozzák. Rejtélyes, hogy Somlyócsehi és Szilágysomlyó határának egy szakasza miért jelenik meg szaggatott vonallal, a szokásos folyamatos vonal helyett. Ugyanennek a falunak, egy másik, Kerestelekkel közös határának vagy a fele, a meghúzott szakasz mintegy a levegőben végződése után, egyszerűen elmaradt. Megmagyarázhatatlan szaggatott határvonal szerepel Tóhát és Szélszeg között is, míg máshol — Vadafalvánál — a falu területén megjelenő oda nem tartozó vonal szakasz húzódik. A szomszédságban egy falunév és település nélkül érthetetlen okból elhatárolt, sehova sem tartozónak tűnő területecske látható, amelynek — 1914-es adat szerint — Tótfalu részeként kellett volna szerepelnie. Néhány hasonló probléma mint a föntiek a szelvényen máshol is adódik. Ezeken is túl, Hosszúaszó névvel, jól elhatároltan, de maga a település nélkül jelenik meg. Ez a falu a megfelelő domborzati szelvényről is hiányzik. Zilahtól északra a valaha önálló, de 1895-ben véglegesen is a szomszédos Cigányihoz csatolt Vaja kerül a térképre úgy, hogy a lakott település területe és neve látható, de ellentmondásosan, mintha területe Zilahéhoz tartozna. Ez mindenképpen hiba, és fölveti azt a kérdést, hogy a községhatárok általában mikorra nézve érvényesek? Erre Bindernek csak a forrásairól szólottakból lehet következtetni, úgy látszik a dátum 1859, ami igazolná Vajának, nem ugyan Zilahhoz kapcsolását, de azt igen, hogy Cigányi és közötte határ húzódik. Mindenesetre a határok érvényességének idejét fontos lett volna világosan le is szögezni, hogy az olvasó ne tarthassa őket — esetenként, mint láttuk, hibásan — a címben szereplő teljes korra nézve statikusan érvényesnek. A szaggatott vonalú határokról elképzelhető, hogy a szaggatás hollétük pontosan meg nem állapítható voltára kíván utalni. Magyarázat nélkül azonban ezt nem lehet tudni, és ha így van, ezt szintén fontos lett volna megmagyarázni. A fölsoroltak a tizenöt szelvény egyikén, a NWl-esen, vannak jelen. Egy gyors pillantás más szelvényekre megmutatja, hogy azok sem mentesek az efféléktől, sőt az is előfordul, hogy helynevek kiírása elmarad. Ilyen az NW2-as szelvényen Miszmogyorós és Misztótfalu esete. Mindamellett ez, ha mindenhol ilyen is a kép, arányaiban nem lenne sok. Hibák ugyan, vagy olyasmik, de mert annak is aprók, önmagukban kevesek a munka hiteltelenítésére. Sajnos vannak szelvények, az SWl-es különösen ilyen, ahol tömegesen fordulnak elő olyan helyzetek, amilyen — mint föntebb — Hosszúaszóé. Ez már kétséget ébreszthet az atlasz egészének megbízhatósága tekintetében. Más megközelítésben problematikus az, amit a helyneveknek elvben az adott helyen beszélt nyelvek — és más, még önkényesebb szempontok — szerint hierarchizált föltüntetés módjának lehet nevezni. Bevezetőjében Binder erre nézve egy ugyan megindokolt, de attól még nagyonis kifogásolható, igen bonyolult és a német nemzeti elfogultság elemeitől sem mentes, majd nem következetesen érvényesített elv rendszerről ad számot. Ha a szerző saját meggondolásai szerinti választási jogát nem is lehet elvitatni, kérdéses marad az alkalmazott módszer hasznossága az atlasz használói szempontjából. A módszer alapvető tévedése, hogy szükségtelenül keresi helységek etnikai jellegének — sőt ilyen értelmű múltjának —- a névírással történő érzékeltetését közigazgatá-