Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957-1989 (Ism.: Gyarmati György) I/247

248 TÖRTÉNETI IRODALOM en: nem a korábban miniszter apa és nem a közelmúltban miniszterelnök fiú múltjában vájkál az írás. Közben viszont feltárul egy nem kevésbé sejtelmes „másvilág" sok-sok bugyra: egyfelől a titkosszolgálatok ún. puha diktatúra alatti működésének majdhogynem unalmas-szürke és gyakorta kicsinyes „bel(ügy)világa", másfelől annak holdudvara, a hasonlóképpen köznapi hálózati emberek és hálózati jelentések sokaságának mikrokozmosza. Mindenesetre ezen a szálon jutunk el a munka szakági „műfajához". A szerző mikrotörténetként jelöli meg a histórikusi közelítést, és oda konkludál, hogy az ügynökjelentésekben reinkarnálódó Antall József, az ügynökjelentések hálózati emberei és az ügynököket tartó-instruáló hivatásos perzekutorok iratlenyomatai együtt — fennmaradt (kézzel fogható) valóságosságuk ellenére is — egy virtuális rendszerszegmenst hoznak létre. Olyat, ami alapján — sokszoros viszonyrendszer által kondicionáltan — megszületett, s az utókor kutatójára maradt iratok vajmi kevéssé alkalmasak annak tényleges rekonstruálására, hogy mi is lehetett hozzájuk képest az in statu nescendi szituáció, a még reflektálatlanul elhangzott szöveg, a „nullszériás nyersállapot". Nem szólva arról a korban szintén életszerű helyzetről, ha azt gyanította a célszemély (vagy azok jelenlévő körének egy része) — ilyenekre is utal a szerző —, hogy látó- és hallókörnyezetében (környezetükben) titkosszolgálati fürkész is lehet. Magyarán már az „alaphelyzet" — és az ez alapján fogalmazott ügynökjelentés — is (önkéntelen) dezinformáló volt, de erről sem a besúgó, sem a tartótisztje nem tudhatott, miközben ez alapján születhettek további hivatali jelentések „felfelé", és újabb eligazító intsrukciók, feladatszabások „lefelé". Már a start utáni első lépés is rossz irányt szabhatott a sokstációs (dez)információs tájékozódási futásnak. A információ-kreálás egy következő rétege, sokkomponensű hálózata a többváltozós — és különbözőképpen szubjektív — konspirált viszonyrendszerből adódott. Ezeknek is több fajtáját különíti el a szerző — ismételten két irányban: egyfelől az ügynök viszonya az általa megfigyelt célszemélyhez, másfelől tartójához. Az ügynök-megfigyelt reláció épp úgy —jelentést befolyásolóan — lehetett többféle, mint az, hogy milyen aspirációk vezérelték a besúgó szerepvállalását, és az is, hogy milyen — szintén sokfajta — megfelelés-kényszer vezette tollát tartótisztje (közvetve „a cég") informálása során. Rainer M. különböző, esetenkénti példáit számoljuk tovább, midőn (hasonló kutatási tapasztalat alapján) azt mondjuk, hogy egy kombinatorikai sor több tucatnyi és több változós szituációjának valamely eleme — vagy több motiváló tényező elegye — kondicionálja egy-egy jelentés megszületését. S ugyancsak különböznek az ügynökjelentések attól függően, hogy leíró-rekapituláló jellegűek, apriori vélelmekkel és/vagy minősítő kategóriákkal tűzdeltek, vagy éppen — a tartótiszti előzetes utasításokat követve — tematizált (provokált) dialógusok befolyásolják annak tartalmát. Mindezek pedig majd különböző szintű „hivatali transzformáción" esnek át, midőn belőlük Jelzések", jelentések, összefoglalók, társszerveknek vagy a politikai „megrendelőnek" szóló különböző tájékoztatók készülnek. Hányszoros — gyakorta szituációfüggő — prizmatörésen eshet át a (sosem tudható milyen volt) alaphelyzet, alapszöveg, amivel az utókor kutatója, mint történeti forrással találkozik? A szerző mindezeket nem csupán szem előtt tartja, hanem nevesíti is az iratok keletkezési sajátosságaiból eredő forráskritikai, kutatás-módszertani buktatókat. A nem feltétlenül tudatosan kreált dezinformációs rétegek tudatos szétszálazása és egymásra vonatkoztatása közepette konstruált történet — mint egyik lehetséges változat — mindazonáltal érdemleges történetírói teljesítményi Mindezek figyelmen kívül hagyása hozta létre a közelmúltfeltárás szakmán kívüli „ügynökvadász" iparágát. Ebben a „vadásztársaságban" mellőzhetőnek gondolják az ügynökjelentés keletkezésének körülményeit, negligálhatónak vélik a többrétegű — különböző okokból motivált — dezinformálás sajátosságait. így lehet azután azok tartalmát szelektáltan úgy rekapitulálni, hogy a leleplezést szolgálja. Az általánosságban persona non grata ügynök jelentése még akár „bizonyítékká" is válhat az egykor megfigyelt célszemély befeketítésére.) De eközben sem feledhető — a szerző maga is utal rá —, hogy ezen források jellegéből adódóan az elemző minden lehetséges tudásával, szakmai eszköztárával és empátiájával végzett szöveg- és jelentés-dekonstruálása közepette is egy újabb deformáló aktust követ el. A kötetben olvasható narratíva egy sokadik értelmezés-variánsa a felidézett helyzetiednek: így is történhetett. A módszertani problémák részletező leírása úgy összegezhető, hogy a fennmaradt szövegek által konstruált viszonylatok tudósítanak a munka következő részeiben — a vizsgálat szerint csoportosítva — egyfelől idősebb és ifjabb Antall Józsefről, másfelől a jelentéseket író hálózati személyekről, harmadrészt pedig a „szövegeket keletkeztető" intézményről és annak — a vizsgált tárgykörrel, és érintettjeivel hivatali kapcsolatba került — apparátusáról.