Századok – 2011
FIGYELŐ - Pritz Pál: Krausz Tamás könyvéről. Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció I/215
KRAUSZ TAMÁS KÖNYVÉRŐL 221 túléléséről értekezve az orosz történelmet mintegy az „ázsiaiság" és az „európaiság" harcaként értelmezve messze nagyobb szerepet tulajdonított a „nem kapitalista" formáknak, mint azt Lenin tette. Manapság e vita is újfent politikai küzdelem része, mert 1992 után ismét visszhangzik az a felfogás, mely szerint míg az 1917. februári forradalom Oroszország politikai „európaizálódásának" gyümölcse, addig az októberi forradalom az „ázsiai" sajátosság diadalmaskodását hozta meg.(132-133.) A harmadik fejezet a (szintén) olyannyira lényeges szervezeti kérdéseket taglalja. Szemmellátható, hogy a szerzőt fejtegetéseiben nem csekély mértékben inspirálta az a tény, hogy a nemzetközi irodalom marxizmussal rokonszenvező vonulatában döntően olyan szerzők írásairól van szó, akik nem tapasztalták meg a „létező szocializmus" valóságát, ám annál inkább figyelnek a mai világrend antinómiáira. Az 1902-ben megjelent, évtizedekig a kommunista párt(ok) alapdokumentumának tekintett (címével Nyikolaj Gavrilovics Csernyisevszkij azonos című munkájára hajazó, tartalmilag ellenben merőben mást mondó) Mi a teendő? című híres vitairatról Krausz Tamás joggal írja — miközben köntörfalazás nélkül azt mondja, hogy a terjengős dolgozat „a mai olvasó számára kétségtelenül nagy csalódás" — Lenin nem tehet arról, hogy a sztálini korszakban meghamisítva kanonizálták írását. Bár a munka nem ad kidolgozott pártelméletet, ám elméletileg (megválaszolván a kérdést: miképpen tehet szert forradalmi osztálytudatra a munkásság) mégis megalapozott egy addig nem létező szociáldemokrata pártot.(139., 141.) Az 1903-as pártszakadás kapcsán a szerző ismét elmondja, hogy az valójában nem a szervezeti szabályzat vitájával, hanem a KB megválasztásakor következett be. A leegyszerűsítő nézetekkel szemben a könyv olvasója számára világossá válik, hogy 1907 és 1917 között az orosz szociáldemokrácia története az „újraegyesülési kísérletek és a frakciókra bomlás története."(154.) Mivel ez nem csupán a mensevik, hanem a bolsevik ágra is igaz, ezért a munka külön alfejezetben taglalja Lenin és Bogdanov viszonyát. Arról a Bogdanovról van szó, aki Service szerint „a legnagyobb elme a bolsevikok között, az egyetlen olyan gondolkodó a frakcióban, akinek szellemi kapacitása felülmúlta Leninét."1 6 Az 1905-ös forradalom veresége után a forradalmárok táborában a bukás szokásos következményei mutatkoztak, az empiriokriticizmus filozófiai divattá vált, sokan a marxizmus és az idealizmus egyesítésében, az istenkeresésben igyekezetek kiutat találni. Maga Lenin is taktikát váltott, az új forradalmi hullám megjöveteléig azt tartotta helyesnek, ha a szociáldemokrata képviselők kihasználják a parlamenti mandátumuk nyújtotta legális lehetőségeket. Fő ellenfele, Bogdanov ellenben hívei élén azt követelte, hogy hívják vissza a Dumaképviselőket. Ók voltak az ún. otzovisták, akik balról, míg a likvidátorok jobbról korlátozták Lenin mozgásterét, aki e helyzetében ismét együttműködött a mensevik Plehanowal. Erre azután a bolsevik Bogdanov „árulást" kiáltott. A nem éppen könnyű helyzetet még cudarabbá tette a pénzügyi nyomorúság, amin részben a Sztálin közreműködésével 1907 derekán sikeresen végrehajtott 16 Service: i.m. 224.
