Századok – 2011
MŰHELY - Erőss Zsolt: A martonizmus felszámolása. A Nemzeti Egység Pártjának átszervezése 1936-ban I/161
194 ERŐSS ZSOLT véseknek a társadalom meglehetősen széles rétegét sikerült a rendelkezésre álló néhány év leforgása alatt egyfajta „egységgé" kovácsolnia a jobboldali egységfront" zászlaja alatt. Ez pedig viszonylag szilárd bázisul szolgálhatott minden olyan politikai csoport számára, amely — ténylegesen vagy a deklaráció szintjén — a gömbösi program örököseként, hivatott képviselőjeként lépett fel a magyar belpolitika porondján. E valós társadalmi bázis — melyet az 1930-as évek közepétől elsősorban a különböző jobboldali és a radikalizálódásra különösen hajlamos társadalmi szervezetek, valamint a hadsereg fogott keretbe —jelentette a legfontosabb korlátozó tényezőt a kormányzat azon törekvésével szemben, hogy a szélsőséges elveket valló személyeknek a politikai életből való kikapcsolásával akadályozzák meg a belpolitika további jobbratolódását, radikalizálódását. A probléma gyökere azonban magában a kormánypártban rejlett: azaz a társadalom viszonylag széles rétegét kitevő jobboldali radikális tömegek hivatott képviselőjeként működő politikusok a kormánypárton belül oppozícióban voltak nemcsak a párt mérsékelt többségével, hanem a kormányzat hivatalos irányvonalával is. így a kormánypártban feszülő ellentétek radikális intézkedésekkel történő feloldása a fennálló politikai rendszer egészét veszélyeztető következményekkel járhatott volna. Amint láttuk, az 1930-as évek második felében a nemzetközi politikában végbement változások, s részben ezzel összefüggésben, az országban fokozatosan aktivizálódó szélsőjobboldali mozgalmak miatt megváltozott légkörben Darányi Kálmán miniszterelnök nem vállalta fel az esetleges pártszakadással járó kockázatot. Darányi, akit a külső körülmények szorítása mellett politikai habitusa sem tett alkalmassá e lépés megtételére, a kormánypárt, a képviselőház és a kormány között feszülő ellentétek tárgyalását nemes egyszerűséggel levette a napirendről. A probléma ezzel — mint az 1938 novemberében mindenki által nyilvánvalóvá vált — természetesen nem oldódott meg, s ha egy ideig kétségtelenül alacsonyabb hőfokon és jórészt a színfalak mögött (bizottsági üléseken, pártértekezleteken stb.), de a viták folytatódtak. A „teljes likvidáció" elodázásában rejlő veszélyeket jól látták a kortársak is. Bethlen István 1936. október 22-én a képviselőházban elmondott beszédében a gömbösi örökség felszámolását a Darányi miniszterelnöki megbízatásától remélt belpolitikai konszolidáció alapvető feltételének tekintette: „Várjuk elsősorban a szakítást minden párttotalitással való kacérkodással; várjuk megszüntetését azoknak a szervezkedési módszereknek, amelyek a hivatalos apparátust, az egész államgépezetet egy pártbürokrácia alá rendeltek; várjuk leghatározottabban a szakítást ezen a téren mindazokkal, akik ebben a kérdésben magukat kompromittálták."14 7 Hogy Bethlen szerint Darányi mennyire szolgálta meg a megelőlegezett bizalmat, jól mutatja 1937. május 31-i nagykanizsai beszéde. Jóllehet, ebben Darányi Kálmán miniszterelnöki kinevezéséhez kötődő „rendszerváltozásról" beszélt, a belpolitikai konszolidációt veszélyeztető megoldatlan kérdések okozta nyugtalanságát ismét kifejezésre juttatta. S bár Bethlen szerint Darányi „megszüntette a pártszervezés kifogásolt módozatait és a parlamentben nem Isten kegyelméből való vezérképpen, hanem mint a nemzet és a közügyek alázatos szolgája mutatkozott be", feltehetőleg maga sem látott a mi-147 Idézi: Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 385.
