Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Belényi Gyula: Az állam szorításában. Az ipari munkásság társadalmi átalakulása Magyarországon 1945-1965 (Ism.: Sz. Varga Lajos) VI/1578

TÖRTÉNETI IRODALOM 1581 sok sorsával foglalkozik részletesebben, akik 60. életévükön túl is dolgozni kényszerültek, mert az új rendszerben csak olyan minimális nyugdíjat kaptak volna, amiből lehetetlen volt megélni. A fejezet zárásaként szerzőnk a heves foglalkozási átrétegződést szemléltetve a nőmunkások, a mezőgazdasági kötődésű és az ingázó munkások problémáit mutatja be. A kötet különösen értékes fejezete a III fejezet. Belényi Gyula társadalomtörténeti szempontból igen nehéz feladatra vállalkozik, a munkások munkahelyi világát mutatja be, ennek szenteli a legnagyobb teret. Az olvasó részletekbe menően megismerkedhet a munkások feletti állami ellenőrzési rendszer kiépítésének és működésének, a bérezés, a normarendezések, a munkaversenyek, a munkakörülmények történetével. A fejezet a munkások feletti állami ellenőrzési rendszer kiépítése és működése áttekintésével indul. A szabad munkaerőpiaci mozgás korlátozásával párhuzamosan kiépítették a munkaerő üzemeken belüli (párt)állami ellenőrzési rendszert, amelynek részét képezték a vállalati párt(MDR illetve MSZMP) és egyéb szervezetek. Utóbbiak közül a szakszervezetek sajátos metamorfózisát emeli ki a szerző: közvetlen állami irányítás alá vonásuk oda vezetett, hogy ezek a nagy múltú szervezetek nem a munkavállalók érdekeit képviselték többé, hanem az államét a munkavállalókkal szemben. A kötet nagy figyelmet szentel a vállalatoknál működő politikai rendőrség tevékenységének. Bemutat egy, ebből a szempontból „átlagos" üzemet, hogyan zajlott a munkások megfigyelése akkor, amikor semmi különleges dolog nem történt (Csepeli Papírgyár), és bemutat szélsőséges esetet is, amikor az AVH egy provokátor segítségével „államellenes fegyveres szervezkedést" kezdeményezett (MÁVAG). Rámutat arra is, hogy a politikai rendőrség a Kádár rendszer időszakában is tevékenykedett a gyárakban, a forradalom utáni években igen keményen, majd a hatvanas években már mérsékeltebben (diósgyőri illetve dunaújvárosi példa alapján). A szerző részletesen foglalkozik a munkások saját kezdeményezésre 1956-ban megalakult munkástanácsok tevékenységével, arra összpontosítva, hogyan szerették volna megváltoztatni a gyári viszonyokat. A szerző — részben a korábbi publikációira támaszkodva — részletekbe menően tárja fel a bérezés elveinek és a bérfizetés módozatainak változásait, illetve áttekinti a nominálbérek növekedését a negyvenes évek vége és a hatvanas évek dereka közötti időszakban. Megállapítja, hogy a bérezés országosan egységesített rendszerét, sok más dologhoz hasonlóan, a Szovjetunió példáját másolva alakították ki. A szocialista gazdasági vezetés általában teljesítménybérezést, azon belül is főleg a darabbérezést tekintette a legjobb bérezési formának, ezért minden eszközzel azt erőltette. Ennek bizonyos előnyei mellett igen komoly hátrányai is voltak, főleg az, hogy egyáltalán nem ösztönzött a minőségi munkavégzésre. Belényi Gyula rámutat arra, hogy a szocialista bérezés egyik legfontosabb jellegzetessége a bérkülönbségek nagyfokú csökkenése volt. Ez főleg az értelmiséget és a vezetőket, az ipari munkások között a szakmunkásokat érintette hátrányosan. A szerző, helyesen, ezt a lefelé egyenlősítést mindkét vonatkozásban igen károsnak ítéli. A munka világának az állami tulajdonon alapuló gazdasági rendszerekben is egyik fontos összetevője a munkások teljesítményének mérése és a követelmények rendszeres módosítása, vagyis a normák rendezése. A szerző hangsúlyozza, hogy a szocialista rendszer ezen a téren (is) elsősorban abban hozott változást, hogy a normák megállapítását és rendezését a központi hatalom jórészt saját hatáskörébe vonta, időről időre nagy központi normarendezéseket hajtva végre. A normarendezések fő gazdaságpolitikai célkitűzése az volt, hogy egyszerre növelje a munkateljesítményeket és csökkentse a kifizetett bértömeget. A munkások hamar kialakították a normaemelésekkel szembeni védekezés többé-kevésbé hatékony módszereit, például a teljesítmények visszatartását. A központi nonnarendezésekkel rokon akciók voltak a munkaversenyek. Belényi Gyula rámutat arra, hogy a munkaversenyeket a központi hatalom és egyáltalán nem a munkások kezdeményezésére szervezték meg. Fő céljuk a termelés növelése volt, anélkül, hogy azzal arányosan a béreket is emelték volna. Külön foglalkozik az élmunkásokkal, közülük is kiemelve „sztárolt" munkások problémáját. Emellett idézi a munkások véleményét is a versenyekről, amely általában elmarasztaló volt, hiszen a kiugró „sztahanovista" teljesítményekre hivatkozva srófolták egyre feljebb a normákat. A hatvanas években a munkások körében igen népszerűtlen egyéni versenyek és zajos kampányok helyett inkább a „szocialista brigádok" és az üzemek közötti versenyt részesítették előnyben. A szerző külön alfejezetet szentel a munkakörülmények alakulásának. Általában elavult gépekkel és berendezésekkel, öregedő épületekben kellett a munkásoknak dolgozniuk. Nagy volt a zsúfoltság és a rendetlenség. Az anyagmozgatás jórészt kézi erővel folyt. A heti munkaidőt törtvényileg 48 órában határozták meg, amelyet azonban a túlórázás kötelezővé tételével túl lehetett lépni, és az ötvenes évek elején gyakran túl is lépték. A hatvanas években is rendszeresen folyt túl-