Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Borhi László: Magyar-amerikai kapcsolatok 1945-1989. Források (Ism.: Stefano Bottoni) VI/1572
1574 TÖRTÉNETI IRODALOM tusok és a washingtoni kereskedelmi hivatal működési engedélyét. A magyar lakosság számára a rádió, elsősorban az 1950 augusztusától az amerikai kormány által támogatott és irányított Szabad Európa Rádió jelentette az egyetlen közvetett kapcsolatot a „szabad világgal". A magyar adás szerepét a szerző levéltári iratok és Borbándi Gyula visszaemlékezése alapján rekonstruálja. 1956-ig a kommentárok zöme a kommunista rendszer megsemmisítő kritikájára irányult és kitartásra bíztatta a hallgatóságot. A magyar műsorok elemzése szempontjából rendkívül hasznos lenne Simándi Irén átfogó munkáját (Simándi Irén: Magyarország a Szabad Európa Rádió hullámhosszán, 1951-1956. Budapest, OSZK-Gondolat, 2005.) is felhasználni a most készülő monográfiához. Az 1950-es években az Egyesült Államok politikai és gazdasági jellegű támadást intézett a keleti tömb ellen. A „hadviselés" egyik legjelentősebb formája az 1948-ban indult gazdasági bojkott volt, melynek célja a szovjet befolyás alatt elő országok gazdasági fejlődésének megzavarása volt. A leghatékonyabb eszköznek az 1950-ben létrehozott, és 1994-ig működő COCOM bizottság (Coordinating Committee for Multilateral Export Controls) bizonyult (32.). A Szovjetunió és a keleti tömb országairól 1989 után folytatott kutatások azt bizonyítják, hogy a gazdasági bojkott sikeres volt: a Szovjetunió képtelen volt előállítani az erőltetett iparosításhoz szükséges fejlett technológiát, így az '50-es évek elejének háborús készültsége érdekében mesterségesen felpörgetett gazdaságok Sztálin halálakor az összeomlás szélén álltak. Borhi is rámutat az embargó hatására (38-39.): Magyarország az 1950-es évek elején az általános élelmiszerhiány ellenére arra kényszerült, hogy mezőgazdasági termelésének jelentős részét külföldön értékesítse, hogy valutával fedezze a (nem mindig legálisan) hitelre vásárolt ipari berendezéseket. A Rákosi-korszakban kezdődő nagymértékű eladósodási folyamat a magyar államszocializmus egyik jellegzetes vonása lett. A Kelet-Európa ellen irányuló embargó súlyos dilemma elé állította az amerikai diplomáciát. A katonai lobbi és a Nemzetbiztonsági Tanács még a koreai háború után is fenn akarta tartani a szigorú korlátozásokat, míg a külügyi apparátus a korlátozások bizonyos feltételekhez kötött enyhítésével, Amerika politikai mozgásterét kívánta kiszélesíteni. A gazdasági hadviseléssel ugyanis nem sikerült megingatni a Szovjetunió „csatlósainak" titulált országok politikai rendszerét. Sztálin halála után egyértelművé vált, hogy a korábbi merev álláspont módosításra szorul. 1953 nyarán az Eisenhower adminisztráció az embargó enyhítéséről döntött, számos termék került le a tiltólistáról. Borhi szerint a nem titkolt cél a kelet-európai csatlós államok „elcsábítása" volt (35.). Lényeges fordulatnak nevezhető az Egyesült Államok kereskedelempolitikájában a Nemzetbiztonsági Tanács 5609. sz. határozata, amely elismerte az egyedi elbírálás elvét. Az új irányelv első kedvezményezettje az akkoriban reformernek tekintett Gomulka vezette Lengyelország volt 1957-ben. Összességében azonban az szerzővel egyetértve megállapíthatjuk, hogy Amerika részéről a gazdasági kapcsolatok felélesztése nem vezetett politikai nyitáshoz (45.). A Nagy Imre-kormány tevékenységének újszerűségét és az MDP-n belüli viszályt Washington nem, vagy alig érzékelte, sőt éppen ekkor, 1954 októberében került sor Magyarország területén az amerikai propaganda-hadjárat leglátványosabb kísérletére, az ún. „léggömbakcióra" (15. sz. irat). A totalitárius rendszeren belüli politikai és személyi konfliktusok alábecsülése és az ebben rejlő bomlasztási lehetőségek ki nem aknázása mögött nemcsak akarathiány húzódott, hanem elsősorban egy régóta fennálló probléma, Washington alulinformáltsága. [Noha a szerző nem hivatkozik Charles Gati 1956-os könyvére (Vesztett illúziók: Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom., Budapest, Osiris, 2006)], úgy tűnik egyetért elemzésének az Egyesült Államok tájékozatlanságáról szóló részével.) 1956 nyarán a Nemzetbiztonsági Tanács egyik jelentése például kizártnak tartotta a felkelés lehetőségét. (59.) Borhi László szerint az 1956-os forradalomra adott válasz az Egyesült Államok „Janus-arcú" politikájának iskolapéldája, amelynek hátterében az állt, hogy különböző külpolitikai csoportok egymásnak ellentmondó nézeteket vallottak (49.). Az általános tanácstalanságot növelte a forradalom élére álló Nagy Imre iránti bizalmatlanság (miközben a washingtoni kormánykörök rokonszenvvel nézték Wladislaw Gomulka lengyel pártvezető reformtörekvéseit (63.)). Ennek is köszönhető, hogy a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztősége gyakran zavaros, téves következtetéseket tartalmazó üzeneteket közvetített Magyarországra. (A Szabad Európa Rádió szerepét illetően Borhi engedékenyebb állásponton áll, mint a SZER tevékenységét igen keményen bíráló Gati.) Már a forradalom első napjaiban egyértelmű amerikai értékelés kizárta a forradalom katonai támogatását, noha Washington természetesen elítélte Moszkva beavatkozását és az azt követő vérengzést. A maximális amerikai elképzelés ekkor az osztrák mintára történő fokozatos függetlenedés volt. A State Department azt remélte, hogy a szovjetek elkerülik a konfrontációt és maguk