Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kiss Szemán Róbert: Szláv pokol Pesten. Ján Kollár munkássága 1819 és 1849 között (Ism.: Demmel József) VI/1553

1554 TÖRTÉNETI IRODALOM it, tehát azt a miliőt, amely nyomán később azt mondhatta büszkén a szlovák gyülekezet lelkésze: „engem Pest tett KollárráV. Ezt követően a második nagyobb részben Kiss Szemán a kollári szövegkorpusz legismertebb elemének, a Szlávia leányának a tartalmi elemzésén keresztül megrajzolja az író mentális térképének főbb jellemzőit, végül pedig ezt a virtuális térképet vetíti rá néhány esettanulmány keretében az első részben megismert pesti társadalmi környezetre. Kiss Szemán könyvének legkomolyabb erénye, hogy a korábbi magyar szlovakisztika döntő részével szemben képes kilépni a szlovák/cseh irodalomtörténeti kánon árnyékából: nem „magyarítja" azt a kánont, nem ismételgeti a szlovák tudósok eredményeit, hanem elszakadva az ő elbeszélésüktől teljesen önálló, üj, releváns szempontok alapján megfogalmazott kérdések tucatjait teszi fel. Erre ugyan fél évszázaddal korábban már Sziklay László is kísérletet tett (Ján Kollár magyar kapcsolatai Pesten. In: Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest, 1965.), ő azonban megpróbálta Kollár pesti éveit a „népek barátságának eszméjén" belül értelmezni, ami egy olyan személyiség esetében, mint amilyen a konfliktusokat folytonosan felvállaló, magyar, német és szláv kortársaival állandóan vitázó pesti lelkész volt, teljesen félrevitte a kutatást. Kiss Szemán kezét azonban már nem kötik meg ilyen politikai-ideológiai béklyók, így munkája akár még a Kollárral kapcsolatos, évtizedek óta stagnáló, jelentősebb új eredményt felmutatni nem képes szlovák irodalomtörténeti kutatás megújítására is alkalmas lehet. A szerző mindazonáltal nem reflektál folyamatosan a szlovák irodalomtörténeti eredmények és a saját meglátásai közti különbségekre, s a másik nemzet tudományosságának bírálata csak ritkán, a legszükségesebb alkalmakkor jelenik meg nyíltan a könyv lapjain. A Szláv pokol Pesten első fejezetében (Lelkipásztori, tudósi, művészi anamnézis) Kiss Szemán, ahogy már említettük, a környezet és a karakter bemutatására helyezi a hangsúlyt. Ez két szempontból fontos: egyrészt segít a magyar olvasónak értelmezni és elhelyezni Kollárt, akit elsősorban Pesthez fűződő viszonyán, Horváth János veszprémi kanonok (1769-1835) egy művének a kollári recepcióján és egy Horváth Istvánnal, Kazinczy pesti triászának tagjával (1784-1846) folytatott vitáján keresztül ismerhetünk meg. Másrészt ez a megközelítés rámutat, hogy a Pest-Budáról szóló magyar elbeszélés (a fokozatosan magyarosodó — vagyis magyarrá csak éppen akkor váló — főváros) eleve magában hordozza a nem magyar, tehát szláv és német Pest-Buda narratíváját is. Ilyen módon ez az első fejezet (és részben a többi is) a magyar olvasó számára egyfajta útikönyv egy ismert (vagy inkább ismerni vélt) világ „elveszett univerzumába". Ahogy a szerző írja: „Apesti szellemi élet a kor nemzeti törekvéseit és kulturális céljait egyfajta közlekedőedényként kapcsolta össze. A fizika törvényszerűségeihez hasonlóan minden nemzeti kultúra szinte egy időben és rendkívül érzékenyen reagált a mélyben zajló politikai és társadalmi változásokra." A kötet legnagyobb részét a Kollár fő művének tartott Szlávia leánya c. verseskönyv bemutatása és elemzése teszi ki. Ez a szonett-gyűjtemény először 1824-ben jelent meg, ám ez után Kollár folyamatosan bővítgette, újabb szonetteket írt hozzá és alakítgatta szerkezetét egészen 1852-ben megjelent utolsó változatáig. A szonettciklus 1832-es kiadása a szlovák nemzeti öntudatra ébredés legfontosabb alapműve, Kollár ebben alkotja meg (képzeli el) a szépirodalom nyelvén az imaginárius szlovák nemzeti szimbólumkészlet legfontosabb elemeit. Ennek a költeménynek elsősorban az Acheron című, 105 szonettet tartalmazó énekét elemzi Kiss Szemán (erre a „szláv pokolban" játszódó ciklusra utal egyébként az ötletes könyvcím is). Mivel a Szlávia leányának nincs (és valószínűleg nem is lesz) magyar fordítása, a szerző először ismerteti az egyes szonettek tartalmát, s csak utána lát neki az elemzésnek. Erre a kissé didaktikusnak tűnő módszerre azért van szükség, mert a versek egyrészt nagyon is releváns magyar vonatkozásokat tartalmaznak, amelyeket érdemes részleteikben is megismernünk (szerepelnek benne kortársak és magyar történelmi alakok, történelmi események), másrészt bepillantást enged egy, a magyar olvasótól régóta elzárt területre, amely ugyanakkor igen nagy arányban mutat átfedéseket a reformkori magyar irodalom számos forrásával, illetve a korabeli magyar művelődés történetével. Önálló szonettet kapnak például Hunyadi Mátyás, Thuróczy János, Dugonics András és Anonymus pokolbéli szenvedései, de velük bűnhődik a kollári imaginárius pokolban a „tót nem ember" szólás névtelen magyar kiötlője, továbbá a szlovákokat gyalázó Lángh Ádám János magyar színész, a szlovák tutajost agyonütő magyar katona, a pesti szlovák gyülekezet létrehozását ellenzők vagy épp a magyar nemzeti eszmét pártoló John Paget és Julia Pardoe angol utazók. A harmadik nagyobb egységet a kivonulás fenoménja fogja össze. Kiss Szemán helyesen mutat rá ugyanis, hogy ez Kollár életútjának és művészetének egyik központi motívuma. Ez a toposz alkalmazható többek között Kollár azon sorsfordító életeseményének a leírására, amely során elhagyta a szülői házat, mivel apja a továbbtanulás helyett gazdálkodásra akarta fogni, vagy amikor