Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - J. Nagy László: Az algériai háború és a IV. köztársaság bukása. De Gaulle visszatérése a hatalomba VI/1499
AZ ALGÉRIAI HÁBORÚ ÉS A IV. KÖZTÁRSASÁG BUKÁSA 1521 lehetetlenné teszi számára olyan katonai pozíció megteremtését, amellyel rákényszerítheti akaratát Párizsra. Ezt de Gaulle semmilyen körülmények között nem tűrte volna el. Az eseményeket ő akarta irányítani, mert ellenkező esetben Franciaország került volna megalázott helyzetbe. Ebből kiindulva utasított el közvetítőket is, s az algériai problémát mindvégig francia belügynek tekintette. Az FLN elutasította de Gaulle ajánlatát, kapitulációnak tartotta. Tárgyalás — nyilatkozta az FLN — csak egyenlő felek között lehetséges. Ez pedig megköveteli a felkelők szeptemberben alakított ideiglenes kormányának az elismerését, mivel ő lesz az algériai tárgyaló fél.7 2 Az FLN-nek nem csupán a nyilatkozatai, de a tettei is azt bizonyították ekkor, hogy nem a tárgyalásokhoz vezető lehetőségeket keresi. A nyár végén ugyanis megnyitotta a „második frontot" Franciaországban. Augusztus 25-re virradó éjjel Párizsban és számos vidéki városban az ALN kommandósai merényleteket hajtottak végre rendőrőrsök, de főleg gazdasági létesítmények — elsősorban olajfinomítók — ellen. A merényletekkel gyengíteni kívánták Franciaország gazdasági potenciálját, és fel akarták rázni a közvéleményt, amely szerintük teljesen a kormánypropaganda hatása alá került. Az augusztus 25-i és az azt követő akciókat az FLN a második világháborúban a nácik ellen harcoló ellenállókéhoz hasonlította.7 3 A franciaországi front megnyitása azonban inkább az ALN rendkívül nehéz helyzetének volt a következménye: Algériában az elektromos határzár hatékonyságának következtében a fegyver- (és részben ember) utánpótlás gyakorlatilag megszűnt, a felkelők nagyobb egységeit (század, zászlóalj) a francia haderő vagy felszámolta vagy szétzilálta. Ez a helyzet feszültséget teremtett a GPRA és az otthon harcolók között. A hátországnak számító Tunézia és Marokkó — de főként az előbbi — magatartása is elbizonytalanította az FLN-t. De Gaulle néhány támaszpont (Bizerta, Port-Lyautey stb.) kivételével már júniusban kivonta a francia csapatokat e két országból. Ez a gesztus is hozzájárult ahhoz, hogy június 30-án Tunézia egyezményt írt alá francia vállalatokkal a szaharai kőolajat tunéziai kikötőkbe szállító vezeték megépítéséről. Ebben az FLN a tangeri konferencia határozatainak megsértését, „a francia imperializmus érdekeinek szolgálatát" látta, s határozottan tiltakozott a tunéziai kormánynál.74 A de Gaulle személyével kapcsolatos elvárások is zavart idéztek elő, és kétségbeesett cselekedetekre ösztönözték a felkelőket. Az algériaiak jelentős része reménykedve tekintett a tábornokra, várakozó álláspontra helyezkedett. Ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy elfordult volna a nemzeti függetlenség eszméjétől. Ezt állapította meg Paul Delouvrier is, aki a tábornok személyes megbízottjaként október 31. és november 22. között „helyzetfelmérés" céljából 72 El Moudjahid, 32. sz. (1958. november 20.) 73 El Moudjahid, 29. sz. (1958. szeptember 17.) 74 El Moudjahid, 27. sz. (1958. július 22.) 1958-tól a kőolaj mind nagyobb szerepet játszott Franciaország algériai politikájának a kialakításában. Ebben az évben történt meg a nagy hozamú kutak üzembe helyezése. Ez óriási reményeket keltett. Gazdasági szakemberek és politikusok is úgy gondolták, hogy Franciaország saját forrásból tudja biztosítani egyre növekvő szükségletét, önellátó lehet, és a Constantine-terv gazdasági alapjait is megteremtheti.
