Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - J. Nagy László: Az algériai háború és a IV. köztársaság bukása. De Gaulle visszatérése a hatalomba VI/1499
AZ ALGÉRIAI HÁBORÚ ÉS A IV. KÖZTÁRSASÁG BUKÁSA 1501 zött, hogy az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszi. A bombázás másnapján pedig francia és tekintélyes nemzetközi sajtóorgánumok tudósítóit hívta meg Szakietbe. A tunéziai elnök igazi célja azonban az volt, hogy az ügy rendezésébe bevonja az Egyesült Államokat, amelynek a vezetői — de a közvéleménye is — egy ideje már egyre jobban neheztelt Párizsra, mert az képtelen megoldani az algériai konfliktust. Eisenhower elnök, de főként külügyminisztere úgy vélte, hogy Franciaország szélsőséges, de eredményt elérni képtelen háborús politikája oda vezet, hogy nem csupán Algéria, de akár az egész Maghreb térség — sőt az arab világ — a kommunisták, Moszkva befolyása alá kerül.6 Dulles a bombázás másnapján fogadta a francia nagykövetet, aki a külügyminisztert „nagyon nyersnek és feszültnek" találta. Keményen bírálta a francia kormányt, „amely képtelen megoldani a problémát", amelyet úgy kezel, hogy az „mindenki számára nyilvánvaló módon katasztrófához vezet". Marokkótól Egyiptomig — Moszkva támogatásával — egész Észak-Afrika szembefordul Franciaországgal. „Tunézia és Marokkó a Nyugathoz akar tartozni, de a maguk magatartása miatt ez az egész blokk a Nyugat ellensége lesz. S ez tragédia Franciaország és az Egyesült Államok számára egyaránt." Dullest az is különösen irritálta, hogy az akcióban amerikai gyártmányú gépek is részt vettek. Idézte a tunéziai Action c. lapot, amely a bombázásért az Egyesült Államokat is felelőssé tette.7 Az Egyesült Államok mintegy modellként, a nasszerizmusra nyújtott alternatívaként akarta Tunéziát az arab államok elé állítani. Ezért már korábban is vállalta a konfliktust Franciaországgal: 1957-ben — Párizs tiltakozása ellenére — késleltetve ugyan, és a britek bevonásával - de mégiscsak szállított fegyvereket Tunéziának.8 A Szakiét ügy feldühítette ugyan az amerikaiakat, ám ugyanakkor jó alkalomnak is találták arra, hogy hatékonyan vehessenek részt a kérdés rendezésében. Washington február 17-én hivatalosan is jelezte Párizsnak, hogy vállalna közvetítő szerepet a francia-tunéziai konfliktus rendezésében. Másnap a francia kormány pozitívan reagált, de közölte, hogy az amerikai szerep csak Jószolgálati" lehet s nem közvetítő.9 Az amerikaiak Robert Murphyt, diplomáciai tanácsadót, Dulles egyik legközvetlenebb munkatársát bízták meg a küldetéssel. A diplomata országa képviselője volt a háború alatt előbb Pétain, majd 1942-43-ban a de Gaulle vezette Szabad Franciaország mellett Algériában. Nem túl jó emlékeket hagyott magáról a franciákban. A küldetésbe Washington javaslatára bevont britek pedig Harold Beeleyt, a Foreign Office közel-keleti ügyekkel megbízott államtitkár-helyettest delegálták. Burgiba javaslatát, pontosabban feltételeit a francia-tunéziai tárgyalások megkezdésére a két diplomata március 18-án mutatta be Párizsnak. A tunéziai elnök javasolta a kiürített francia repülőterek semleges megfigyelők általi el-6 Matthew Connelly: The French-American Conflict over Nort Africa and the Fall of Fourth Republic. Revue française d'histoire d'outre-mer, 315. sz. (1997) 21. ' M. Alphand, ambassadeur de France à Washington à M. Pineau, Ministre des Affaires Étrangères, le 9 février 1958. Documents diplomatiques français (DDF). 1958. 1. k. Paris 1995. 146. 8 Egya N. Sangmuali: Eisenhover and containment in North Africa, 1956-1960. Middle East Journal, 1. sz. (1990) 84-85. 9 Irwin M. Wall: Les Etats-Unis et la guerre d'Algérie. Paris 2006. 180-181.