Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - Simon Attila: Adalékok Pozsony történetéhez. Pozsony kérdése az 1938-as magyar-csehszlovák határvita során VI/1455
1456 SIMON ATTILA központi kormányzat által a Szlovákia igazgatásával tejhatalmú miniszterként megbízott Vavro Srobár 1919. február 5-én a pozsonyi munkásság és polgárság tiltakozása ellenére2 is Pozsonyba tette át székhelyét, a békekonferencia pedig gyakorlatilag vita nélkül vette tudomásul a csehszlovák érveket a város hovatartozását illetően. Az első Csehszlovák Köztársaságban Pozsony Szlovákia közigazgatási központja volt, ám kulturális és szellemi szempontból csak fokozatosan, a város etnikai jellegének átalakulásával párhuzamosan, vált szlovák fővárossá. Az 1919 és 1938 között eltelt húsz év alatt Pozsony egy közepes méretű provinciális városból nagyvárossá lett (az 1910-ben 78 ezer lakost számláló városnak 1938-ban már 150 ezer lakosa volt), s közben korábbi német-magyar jellege is megváltozott, hiszen az 1910-ben csupán alig több mint 16%-ot kitevő cseh-szlovák lakosság 1938-ban már abszolút többséget alkotott a városban. Ennek ellenére az utcán a szlovák, a német és a magyar nyelv egyforma természetességgel hangzott fel, a városba beköltöző több ezer cseh hivatalnok, munkás és katona pedig további új vonásokkal gazdagította a város nemzeti szempontból addig is színes kultúráját. A szlovák főváros multikulturális jellegét jól példázta a csehszlovák demokrácia lehetőségeit kihasználó gazdag egyesületi élet, hiszen — bár a különböző egyesületekhez való tartozás a nemzeti hovatartozás demonstrálását is szolgálta —, mint Elena Mannová kutatásaiból is kiderült, a pozsonyi egyesületek nem kis része „etnikumok fölötti" volt, amelyekben természetesnek számított a három nyelv egymás melletti használata.3 Azonban, mint arra Dusán Kovác is felhívja a figyelmet,4 a különböző etnikumok együttélése ekkor sem volt idillikus. Az utcán is voltak kisebbfajta etnikai konfliktusok, a várospolitika szintjén pedig szinte állandó volt a feszültség. Mivel az 1930-as népszámlálás szerint a magyar lakosság számarány 20% alá esett, Pozsony város képviselőtestülete az 1933. október 21-én megtartott rendkívüli ülésén kimondta a magyarság nyelvhasználati jogának megszüntetését.5 Ezt követően a városháza csak „csehszlovák" vagy német nyelvű beadványokat fogadott el, a házakról pedig lekerültek a magyar nyelvű utcatáblák. Ám a magyar nyelv használata annak ellenére sem szorult ki a szóbeli ügyintézésből, hogy a 637 városházi tisztviselő közül 1938 elején csupán azok 9%-a vallot-2 Szlovákia teljhatalmú miniszterének Zsolnáról Pozsonyba való átköltözésével függött össze a Szlovákia nagy részére kiterjedő vasutassztrájk, s az új hatalom intézkedései váltották ki azt a február 12-i pozsonyi demonstrációt is, amelybe a legionáriusok belelőttek, 7 résztvevő halálát okozva ezzel. A pozsonyi sortűzzel és az impériumváltás pozsonyi eseményeivel kapcsolatban lásd Filep Tamás Gusztáv: Főhatalomváltás Pozsonyban 1918-1920. Pozsony 2010. 74-84. 3 Ilyen volt például a szabadkőművesség, hiszen bár a város három legnagyobb páholya egy-egy etnikumhoz kötődött (a Verschwiegenheit volt a németek, a Testvériség a magyarok, a Ján Kollár nevű pedig a csehek és szlovákok páholya), ám ezek ugyanabban az épületben működtek, s ünnepségeiket is közösen, három nyelven tartották. Vö. Elena Mannová'. Elitné spolky v Bratislave v 19. a 20. storocí. In: Diferenciácia mestského spolocenstva v kazdodennom zivote. Szerk. Peter Salner - Zuzana Benusková. Bratislava 1999. 52-69. 65. 4 Dusán Kovác: Bratislava: Chcené-nechcené hlavné mesto. Premeny dejín a dejepiscov. Bratislava. Zborník Múzea mesta Bratislavy 21. (2009) 47. 5 Popély Gyula-. Népfogyatkozás. A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918-1945. Bp. 1991. 109.
