Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bagi Zoltán Péter: A császári-királyi mezei hadsereg a tizenöt éves háborúban. Hadszervezet, érdekérvényesítés, reformkísérletek (Ism.: Végh Ferenc) V/1295

1296 TÖRTÉNETI IRODALOM rel szintetizálva keresi a választ a kutatás által korábban feltett régi és új kérdésekre. Mindeközben elsőként igyekszik bemutatni a magyar földön harcoló keresztény mezei haderő működési mechanizmusait és a másfél évtizedes sikertelen hadakozás hátterében megbúvó okokat. Megtudhatjuk, hogy a háborús években 25-40.000 — elsősorban a Lajtán túl toborzott —• zsoldos vonult a magyar hadszíntérre. A lovas- és gyalogezredek, illetve kisebb kötelékek fegyvereseit a Német-római Birodalom déli tartományaiban és a császárság peremterületein fogadták zsoldba. Lényegi megállapítás, hogy az alakulatok esetében a német, vallon, lotaringiai és olasz jelző pusztán a toborzás helyszínére, szervezeti és harcászati sajátosságokra és nem a katonák etnikumára utal. A német alakulatokban példának okáért Európa számos nemzete képviseltette magát, még a távoli brit szigetek lakói is, amit az Újvilágban egy indián törzsfő leányával szövődő románca révén ismertté vált John Smith kapitány esete is példáz. Az egységek a helyszínen gyakran magyar fegyveresekkel is kiegészültek, jóllehet ennek a magyar rendi országgyűlések törvénnyel igyekeztek elejét venni - hasztalanul. A nyugat-európai fegyveresek egyvelegében ugyancsak üde színfoltot jelentettek a sztyeppe-vidék Habsburg-szolgálatba állt kozákjai is. A fegyverforgatók zöme valamely gyalogos regiment kötelékében lépett magyar földre. Az ezredek keretlétszáma tág határok között mozgott. A legáltalánosabbnak a háromezres létszám tekinthető, amely tíz zászlót (Fahne) foglalt magában. Egy ilyen alegység 150 lövészt, 50 muskétást és 100 szálfegyverekkel, ún. duplazsoldért harcoló katonát fogott össze. Utóbbiak közé számították egyébiránt a zászló tisztikarát, a stábot is. A hozzávetőleg ezer fős lovasezredek még változatosabb képet mutatnak. A német vagy fekete lovasok mellett lovas lövészek, nevüket páncélzatukról kapó kürasszírok, valamint 1602-től a lovas és gyalogos harcmodor erényeit ötvöző dragonyosok is feltűnnek a hadszíntéren. Hangsúlyozandó, hogy az eddigi kutatás az utóbbi csapatnem megjelenését későbbre, a harmincéves háború időszakára tette. A sokszínűséget a főként a lovas fegyvernem esetében megfigyelhető szervezeti eltérések csak fokozták. Míg ugyanis a német lovasok és lovas lövészek a gyalogos alakulatokhoz hasonlóan zászlókba szerveződtek, addig a többi csapatnem katonái századokba (Kompanie) tömörültek. Jóllehet a hadügyi forradalom eredményeképpen a legmodernebb fegyverzetet és harceljárásokat alkalmazó regimentekben a korabeli társadalom egésze leképeződött, a fegyverforgatók zöme természetesen az alsó néprétegekből került ki. A városi szegénység, a falusi parasztság és a társadalom perifériáján élők a túlnépesedés, az agrártermékek árának emelkedése és az alacsony munkabérek miatt állt tömegesen a hadizászlók alá. A szerző a regimentek harcértékéről folyó vitához hozzászólva meggyőzően bizonyítja, hogy azok állománya nem kizárólag gyakorlatlan fegyveresekből állt. A korábban feloszlatott alakulatok katonasága ugyanis nem tért vissza korábbi életmódjához, hanem — kihasználva a háború folyamatos elhúzódását — igyekezett újból szolgálatba állni. A frissen toborzottak leginkább a legkevesebb zsoldot húzó lövészek soraiban lehettek jelen nagyobb számban, míg a fegyveresek zöme kétségtelenül veteránnak számított. A felfogadott vallon és lotaringiai gyalogosokat (a törzsterületeket kímélendő) a Német-római Birodalom nyugati határán, míg német bajtársaikat többnyire a magyar hadszíntér közelében, Alsó-és Felső-Ausztriában mustrálták meg. A lovasok esetében erre rendszerint Bécs környékén kerält sor. A szemlét követően vezényelték őket a hadműveleti területre, ahol a felfogadásukkor meghatározott feltételek szerint három vagy hat hónapig kellett szolgálatot teljesíteniük. Ennek leteltével az alakulat többnyire feloszlatásra került, kivéve akkor, ha az uralkodó továbbra is vállalta számukra a zsold folyósítását. Ebben az esetben ugyanis a katonák kötelesek voltak a zászlók alatt maradni. A példákból következőleg ezzel a lehetőséggel főként a francia nyelvterületen toborzott alakulatok esetében élt II. Rudolf császár. Ez érthető, hiszen a legtapasztaltabb, Európa több hadszínterét is megjárt fegyveresek pótlása már csak a nagy földrajzi távolság okán is problémás volt. A regimentek felfogadása évről évre megterhelte a Habsburg Monarchia költségvetését. Egy 3000 fős német gyalogezred hat havi szolgálata például — a szerző értékes kalkulációi szerint — közel 300.000 rajnai forintot emésztett fel. Vallon társaik ennél valamivel kevesebbért álltak a zászlók alá, ami magas harcértékük mellett további érvet szolgáltatott alkalmazásuk mellett. 1000 lovas lövész ugyanezen idő alatt közel 200.000 rajnai forintjába került a Habsburg-államkincstárnak. Az összeg mindkét esetben a toborzáskor adott előlegből, a havi zsoldból, a feloszlatáskor fizetett félhavi illetményből tevődött össze, amelyet opcionálisan egy győztes ütközetet vagy ostromot követően fizetett plusz zsold egészített ki. Az összeg nagyságrendjét leginkább azzal tudjuk szemléltetni, hogy a háborús esztendőkben a Habsburg Monarchia éves bevételei 3,5^1,5 millió rajnai forint között mozogtak. Megjegyzendő, hogy ebből kellett finanszírozni a védelmi rendszer fenn-