Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században (Ism.: Bagi Zoltán) V/1283
1286 TÖRTÉNETI IRODALOM te, hogy az állandó hadszíntérré vált ország a Habsburg Monarchia bevételeinek közel egyharmadát adta, és a korszakban az egyik elsőrangú jövedelemforrása maradt. Emellett Magyarország az osztrák-német területek és Bécs nélkülözhetetlen éléskamrájává, valamint új hadiipari piacává vált. Ez mind a tőkeerős német, osztrák, olasz és cseh nagykereskedők, mind pedig a Magyar Királyság minden társadalmi rétege számára (elsősorban beszállítóként és alvállalkozóként) óriási lehetőségeket kínált nyereséges vállalkozásokra. Ezért is nevezte Szakály Ferenc az 1568. évi drinápolyi békét követő negyedszázadot már néhány évtizede a magyarországi vállalkozás egyik virágkorának. Harmadrészt Pálffy Géza kiemelte, hogy Szent István birodalma tekintélyes politikai súllyal és reprezentációs erővel bírt a Habsburg Monarchia számára, hiszen a középkori Magyar Királyság tekintélye nem veszett el területeinek jelentős részével együtt. A magyar politikai elit és a Habsburg-udvar vezetői ezen a téren is közösen próbáltak meg minél többet megőrizni a Szent István-i állam hagyományaiból. Jó példa erre az, hogy Habsburg Rudolf 1572. évi pozsonyi koronázásától egészen 1916-ig (az utolsó magyar királykoronázásig) az a tíz királyság- és tartományzászló szimbolizálta a Magyar Korona országait, amelyet együttműködésük teremtett és honosított meg. A Habsburg-államkonglomerátumon belül a Magyar Királyság kiemelt helyzetét pedig kifejezően mutatja, hogy a császártemetések alkalmával felvonultatott magyar hatalmi szimbólumok a Német-római Császárság után és a Cseh Korona országai előtt álltak. A császárvárosban a mohácsi csatát követő évtizedekben felismerték azt, hogy a Magyar Királyság katonai, pénzügyi, élelmezési és reprezentációs szerepének megőrzése a Habsburg Monarchia számára sokkal fontosabb, mint az ezt veszélyeztető súlyos politikai konfliktusok vállalása. Ezzel szemben a magyar politikai elit tagjai ezzel egy időben eljutottak ahhoz a felismeréshez, hogy hely-, nyelv- és jogismeretük, valamint tekintélyes belpolitikai befolyásuk miatt a Habsburg-udvarnak szüksége van rájuk - mutatott rá a szerző. Az egymásrautaltság azt eredményezte, hogy I. Ferdinánd és utódai kompromisszumok egész sorát kötötték a magyar rendek vezető képviselőivel. A Magyar Királyság belső szuverenitása tehát alapjaiban sértetlen maradt. A Szent István-i állam a dinasztikus törekvések dacára nem csupán választómonarchia, hanem erős rendi állam (szinte csorbítatlan rendi intézményrendszerrel), sőt szinte egy kisebb rendi monarchia maradt. Emellett még részleges külső szuverenitással is rendelkezett, hiszen az osztrák és a cseh területekkel ellentétben sohasem vált a Német-római Birodalom részévé, így esetében semmiféle császári joghatóságról vagy igazgatásról sem beszélhetünk, és soha sem vált örökös tartománnyá. A magyar és a nemzetközi történetírás általános felfogásával szemben Pálffy Géza úgy vélte, hogy a sikeres és elkerülhetetlen katonai és pénzügyi centralizáció és az erős rendiség nem zárta ki egymást. A magyar politikai elit ugyanis az ország védelme érdekében érdekelt volt az új dualisztikus államigazgatás fenntartásában. A központi és rendi igazgatásban nem csupán a magyar főnemesség egy szűk csoportja, hanem különböző szinteken és pozíciókban a köznemesség és a szabad királyi városok polgársága is részt vállalt. A tizenöt éves háború (1591-1606) jelentős mértékben átalakította ezt a kialakult vagy helyesebben kialkudott és kicsikart erőegyensúlyt, ám egyúttal a rendiségen belüli erőviszonyokat is módosította. A magyar katolikus klérus vezetői elérkezettnek látták az időt, hogy a katolicizmus által a század folyamán elveszített pozíciókat fegyveres ellenreformáció és kamarai perek segítségével visszaszerezzék. A Habsburg-udvar és a rendek között létrejött politikai egyensúly felborulásának a lehetőségét végül a Bocskai István vezette igen sokszínű és sokcélú mozgalom és felkelés teremtette meg. Ez kezdetben nem volt más, mint a bihari nagyúrnak Erdély oszmán vazallusi státuszának visszaállítására és saját fejedelmi ambícióinak realizálására tett kísérlete. Ehhez járult azután a tiszántúli hajdúk katonalázadása, a felső-magyarországi rendek fegyveres küzdelme felekezeti és rendi sérelmeik orvoslására, valamint a mindebből hasznot húzó Oszmán Birodalom fegyveres beavatkozása azért, hogy az évek óta húzódó béketárgyalásokon kedvezőbb pozíciót csikarjon ki újabb katonai sikereivel. A résztvevők különböző és ellentmondásos céljai miatt a magyar királysági rendek többsége viszont nem támogatta a Bocskai-felkelést, sőt kész volt fegyveresen szembeszállni vele. Ez azt jelentette, hogy a magyar politikai elit és a Habsburg-udvar között a 16. század folyamán kialakult kompromisszumrendszer jóval szilárdabbnak bizonyult, mint ahogyan a magyar történetírás eddig vélte - mutatott rá Pálffy Géza. A mozgalom, majd az azt lezáró bécsi és zsitvatoroki kettős béke mégis három számottevő eredménnyel járt. Egyrészt Erdély ismét az Oszmán Birodalom vazallusává vált, ami megfelelt az akkori nagyhatalmi erőviszonyoknak. Másrészt mintegy tízezer hajdú kiváltságolt letelepítésével lehetőséget teremtett az ország pacifikálására. Harmadrészt 1608-ban a pozsonyi országgyűlése
